Ha egyetlenegy képben kellene összefoglalnom azt a hétvégét, amelyet nemrég Lublinban töltöttem, akkor ezzel a fenti felvétellel tenném meg. Apró meglepetésekkel teli, üdítően kihalt, kacsaringós kis utcák, romantikusan omladozó vakolat a házfalakon, hóbuckák és latyak a talpam alatt. Egy kicsit ütött-kopott, de számomra pont ettől olyan vonzó. Alternatív útikalauzom következik, képkockák mindenről és bármiről, amin megakadt a szemem, amitől elállt a lélegzetem, a teljesség igénye nélkül!
Kezdjük egyből a szép boltíves kapukkal, amelyekből kanyargós kis utcák nyílnak, és amelyekből bőven van az óvárosban. A Brama Rybna (azaz a Halas Kapu), egyből magára vonja a figyelmet, és nemcsak tágas, kényelmesen terpeszkedő mivolta miatt, amely alatt egy kisebb teherautó is átfér, hanem azért is, mert igencsak megtépázott külseje még feltűnőbb a között a két, sokkal jobb állapotban lévő épület között, amelyeket összeköt. Az eredeti kaput a XV. században építették, az állapota azonban annyira leromlott az évszázadok alatt, hogy a szomszédos épület felújítása során 1862-ben lebontották. Újjá csak a második világháború után építették, 1954-ben. Az elvtársak viszont annyira siettek, hogy a július 22-i állami ünnepségre elkészüljenek vele, hogy a bejárati ajtó és a belső szinteket összekötő lépcső lemaradt. Sebaj, innentől már csak három évet kellett várni, hogy ajtót is vágjanak a falba, és pótolják a hiányzó lépcsőket.[1]
A tágas boltív alatt a főtérről a keskeny és kanyargós ulica Rybnára érkezünk. A kapu másik arca még érdekesebb, a tekintet egyből a jobb oldala feletti különös erkélyre szegeződik. Ez az erkély nem is olyan rég még lehangoló állapotban, faoszlopokkal megtámogatva vegetált, tavaly azonban egy városi kulturális fesztivál egyik projektjének részeként teljes körűen felújították. Ekkor került az aljára a „znikając” felirat, amely a projekt címe, és a házból „eltűnt”, vagyis a szomszédos gettóba áttelepített zsidó család sorsára reflektál, illetve a felirat körüli díszítés, amely egy általuk hátrahagyott kanál mintázatával azonos.[2]
Ha visszamegyünk a kapun a Rynek (főtér) felé, és balra kanyarodva végigsétálunk az ulica Grodzkán, egy újabb kapunál, a Brama Grodzkánál találjuk magunkat. Ma a Brama Grodzka – Teatr NN székhelye található itt, mely a nevében is szereplő Brama Grodzka épületében működik. A kapu egykor az óváros és a zsidó városrész közötti átjárást biztosította, ami által a keresztény és zsidó kultúra, vallás és hagyományok közötti kapcsolódási pont szimbólumává vált. A kulturális intézmény ennek szellemében kutatja, dokumentálja, teszi elérhetővé és közérthetővé a város kulturális és történelmi örökségét, nagy figyelmet szentelve a városban a holokausztig a lakosság egyharmadát kitevő zsidóság emlékezetének.[3]
Ma a kapun átlépve egészen más kép fogad bennünket. A második világháború során lerombolt városrészt nem építették újjá, és nem is igazán sikerült mit kezdeni vele. A lenti képen látható, parkolóként használt placc helyén is egykor házak magasodtak, utcák kanyarogtak. A pusztítást csupán egy kút élte túl, amelyet – akárcsak a történelem viharait viszonylag épen átvészelő óvárost – gyakran használnak filmforgatások helyszíneként.
A Teatr NN kivételesen szép módon állított emléket a városrész zsidó múltjának: ugyanitt van egy, a háború előtti időkből fennmaradt egyszerű utcai lámpa – látszólag semmi különös nincs benne – a fénye azonban sosem alszik ki, örökké világít.[4]
Ha átsétálunk a kapun, a lámpát jobbra fordulva láthatjuk, balra a parkolóként használt placc van, de a tekintetünk elsőre úgyis a vár hatalmas épületére fog esni. 1954 óta kulturális célokra használják, az azt megelőző 130 évben pedig börtönként funkcionált. A vár mellett felhúztak egy plázát – szintén az újjá nem épített városrész helyén. Az emberek nem értettek egyet a plázához vezető gyalogúttal, és elkezdtek átjárni a befüvesített területeken. Állítólag nagyjából az egyik régi utca nyomvonalát taposták ki újra.
A legjobb dolog Lublinban az, hogyha az ember nyitott szemmel jár-kel, folyton apró meglepetésekbe botlik. Legyen az egy (1) befalazott ablak és egy megkopott, részben lemeszelt felirat egy ház homlokzatán, (2) egy véletlen kitérőnek köszönhetően felfedezett kis utca, (3) a főtér egy kihalt szeglete vagy (4) egy régiség bolt utcai dekorációja.
De hagyjuk csak magunk mögött az óvárost, mert Lublin tartogat azon kívül is érdekességeket. A város színesebb, mint gondolnánk, és nem csak a helyi panelprogramnak köszönhetően!
A Wroński-család palotájaként vagy Hussar-palotaként is ismert, szebb napokat látott épület az ulica Wyszyńskiego 3. szám alatt. A múltja a XVII. századig nyúlik vissza, és egykor még színi előadásokat is rendeztek itt, ma azonban egyszerű bérlakások találhatók benne. Megkopott bájával, de vonzerejéből mit sem veszítve vonzza magára a tekinteteket. Az első emelet jóval az utcaszint alatt található, ami a XIX. században épített mesterséges töltésnek köszönhető.[5]
Az utcán tovább sétálva, és az óvárostól egyre inkább eltávolodva sem érdemes eltenni a fényképezőgépet!
Aki séta közben megéhezett, kedvére válogathat az egyedibbnél egyedibb nevű vendéglátó egységek között: (1) a Habibi (arabul: szerelmem) névre keresztelt kebabos, (2) a baljóslatúan hangzó Omen pizzéria, (3) a szexi kacsa (mert mi más is lehetne?!) nevű olasz étterem és végül, de semmiképp sem utolsó sorban a kedvencem, (4) az „Igazi kebab egy igazi lengyelnél”, Habibiéknek nyilván nem kis konkurenciát jelentő nemzeti kebab-franchise egyik egysége.
Az Élet és Irodalom két héttel ezelőtti számában jelent meg Egri Viktor Magyar kebabot! című, nem kevés iróniát tartalmazó írása a migránskérdéssel foglalkozó fiatalokról, akik a keresztény Európa halálát vízionálják egy-egy kebabbal a kezükben. A kebab, vagyis egy bomlasztó idegen kultúra termékének szeretete, valamint a bevándorlás ellenes érzelmek közötti ellentmondás feloldását Egri a nemzeti kebab megalkotásában látta: „»Kebabkoncesszió-törvényt! Magyar kézbe minden kebabot!«, miért ne szoríthatná ki a magyar kebab a törököt?”, ironizált a szerző.[6] Nos, a megdöbbentő valóság az, hogy a kérdésfelvetésnek megvan minden alapja, annál is inkább, mert lengyel barátainknál már a válasz is megszületett rá.
Lublinban a nemzeti kebab nem utópia többé. A Prawdziwy kebab u prawdziwego Polaka (Igazi kebab egy igazi lengyelnél) egy, a városban franchise rendszerben működő étteremlánc, amelynek tulajdonosa megtalálta, és jól betömte a tátongó piaci rést. A nemzeti kebabfogyasztásban mindenekelőtt a hazafias érzelmektől túlfűtött honfitársaira számít, akik a nála vásárolt étellel olyan lengyel vállalkozásokat támogatnak, ahol minden egyes kebabot dolgos lengyel kezek készítenek lengyel élelmiszerből.
„Jó hazafi vagyok, de szeretek kebabot enni, ezért is készítem el én magam (...). Számomra az igazi lengyel az olyan valaki, aki nem felejti el, hogy honnan származik, és mindenekelőtt, tiszteli a sajátjait. Hogy is szokták mondani: ha vásárolsz egy kebabot, letelepítesz egy arabot? Lublinban vannak, akik nem akarnak arabnál enni, és a lengyel kebabot keresik” – foglalta össze Jerzy Andrzejewski a wyborcza.pl-nek, hogy honnan is jött annak az ötlete, hogy nemzeti kebabbal vállalkozzon. A cikkben egyébként megemlíti, hogy toleráns más kultúrákkal szemben, sőt, korábban volt arab üzlettársa is, akitől az igazi kebab készítésének fortélyait is eltanulta.[7]
Ha úgy érezzük, hogy jóllaktunk, és folytathatjuk a sétát, akkor érdemes még a városban jelen lévő érdekesebbnél érdekesebb feliratokra, cégtáblákra, egyéb díszítőelemekre is vetni egy pillantást...
...mert sosem lehet tudni, hogy az ember mikor botlik bele egy-egy olyan gyöngyszembe, mint amilyen (1) a „Kis Jézus” patika, (2) egy kamionsofőr nemzeti tizenegy iránti rajongásának és buzgó patriotizmusának kézműves terméke, (3) egy, a napfényt New York-i tapétával kiiktató parkolóőr bódéja, illetve (4) a városban megkerülhetetlen, szép nevű altest biztonsági cég táblája (amiről elismerem, hogy olcsó tréfa, és csak nekünk vicces, de sajnálom, nem hagyhattam ki!).
Na és persze a hitel, ami mindig jól jön, főleg, ha „tengernyi kaland áll előtted”!
***
A következő bejegyzésben egy lublini időutazásra hívlak benneteket, itt is sikerült készítenem néhány felvételt az eltűnt idő nyomában!
Csapongó útikalauzom fele ennyi érdekességet sem tartalmazott volna barátnőm, Vas Viki segítsége nélkül. Sőt, nélküle tulajdonképpen meg sem született volna, hiszen az ő meghívására érkeztem Lublinba. Köszönöm, Viki, a hosszú sétákat, az útközben elszórt információmorzsákat, az ajánlott cikkeket, olvasnivalókat és mindenekelőtt a nagyszerű hétvégét!
Források és inspirációk:
[1] http://www.kurierlubelski.pl/artykul/928533,kolekcja-kuriera-lublin-w-malarstwie-dzisiaj-brama-rybna,id,t.html
[2] http://www.dziennikwschodni.pl/lublin/sztuka-na-ulicach-lublina-16-nietypowych-instalacji-pojawilo-sie-w-miescie-zdjecia,n,1000206542.html
[3] http://teatrnn.pl/
[4] https://www.morizon.pl/blog/rzeczy-ktore-zrozumieja-mieszkancy-lublina/
[5] http://bloglublin.blogspot.ch/2017/06/wyszynskiego-3-w-lublinie-paac-hussarow.html
[6] https://www.es.hu/cikk/2018-02-02/egri-viktor/magyar-kebabot-.html
[7] https://www.chillizet.pl/News/Polska/Kupujac-Kebaba-osiedlasz-Araba-W-Lublinie-powstal-Prawdziwy-Kebab-u-Prawdziwego-Polaka-3073