Shkodrából Durrës felé az út még számos érdekességet tartogatott. Keresztülautóztunk Lezhën, ahol éppen piac volt, és az utakon hömpölygő tömeg sebességével araszoltunk át a fél városon. Így volt idő a bámészkodásra. Láttam mindenféle élő baromfit a lábánál fogva összekötözve, a földön vergődve, eladásra várva, vagy valaki kezében már megvásároltan.
Útközben az autóból fényképezve...
Később az út kiszélesedett, és pár kilométer valami autópályára emlékeztető autóúttá vált, középen elválasztva, két-három sávnyi széles volt egy irányban (az útról mindenféle felfestés hiányzott), és akár száztízzel is lehetett repeszteni.
Persze azért óvatosan lehetett csak száguldani, mert voltak kerékpárosok is, és olyanok is, akik leküzdve a köztes betontömböt, átrohantak az út egyik feléről a másikra. És persze lépten-nyomon elütött kóbor kutyák tetemei.
Durrësben a hotel, amelyben előzetesen szobát foglaltam, megérkezésünkkor felújítás alatt állt. Az egész előteret a recepcióval együtt por és törmelék borította, személyzetnek nyoma sem volt, csak néhány munkás tűnt fel. Ketten közülük, némi üzleti érzékkel megáldva, felvezettek bennünket az emeletre, ahol a szobák voltak. Aztán megjelent egy szobalány benyomását keltő nő is, és az egyik fickóval elkezdték nyitogatni a szobaajtókat, látszólag azt keresték, hogy melyik lenne a legalkalmasabb. Kíváncsian vártuk, mi fog ebből kisülni. Amikor végül egyet megmutattak, hogy megfelel-e, rájöttünk, hogy nem a legalkalmasabbat keresték, hanem azt, amelyikre a leginkább rá lehet fogni, hogy egy kész szoba. De a késztől még az is igen távol volt.
A szoba felszerelését egy ágykeret jelentette, matrac nélkül. Megnyugtattak, hogy matrac is kerül bele. A víz szakaszosan folyt, és meleg víznek nyoma sem volt. Eljöttünk.
Imádom a tengert, és ezért is vártam annyira Durrëst, ez volt az egyetlen megállónk közvetlenül a tengerparton. Valahogy úgy képzeltem, hogy napközben lófrálunk a városban, rácsodálkozunk erre-arra, eszünk valami finomat elképesztő olcsón, este pedig a tengerparton ücsörögve, lábunkat lógatva iszogatjuk majd az albán sörünket.
A dolgok azonban a legritkábban történnek meg velem úgy, ahogyan én azt előre elképzelem magamban. Az alatt a két nap alatt, amit ott töltöttünk, végig az az érzésem volt, hogy Durrës valahogy furcsán nem akar bennünket. Először a hotel, amely felújítás alatt állt, aztán pedig az időjárás. Olyan hideg volt, hogy légkondicionálóval fűtöttünk minden szállásunkon.
Vigasztalásul a szobánknak hatalmas ablakai voltak, amelyek közvetlenül a tengerre néztek. Délig az ágyban melegedtünk, aztán amikor az eső nagyjából elállt, elindultunk a városba, de nem jutottunk sokáig, megint szakadni kezdett, és erős szél fújt. Vert seregként visszavonultunk. Később megint kimerészkedtünk, a körülményekhez képest jó időben. Az utcán rengeteg a szemét. Az ember lépten-nyomon szemétre lép.
És alig voltak emberek, de láttunk egy férfit, aki a medvéjét sétáltatta. Messziről készítettem néhány fotót, de így is az értésemre adta, hogy nem veszi jó néven.
Később olvastam Witold Szabłowski Táncoló medvék[i] című riportját, amelyben egy bolgár medvetáncoltató pályafutását ismerteti, onnan, hogy a kommunizmus bukásával együtt az ő traktoros munkája is megszűnt a helyi kolhozban, és így rákényszerült arra, hogy más munka után nézzen. Az egyetlen dolog, amihez a traktorvezetésen kívül értett, a medveidomítás volt. A családja generációk óta ezzel foglalkozott, csak ő „ugrott ki” traktorosként, de aztán a sorsát ő sem kerülhette el. Szerzett magának egy medvét (hivatalosan, egy rezervátumból), és 2007-ig nyaranta a Fekete-tenger partján parádézott vele, vagyis pénzt kerestek. Bulgária uniós csatlakozásának évében azonban, ettől a foglalkozástól is el kellett örökre búcsúznia. Az öreg egyedül maradt, Vela, a medve pedig ismét egy rezervátumba került.
Valami ilyesmi történetet tudok a mögé a medvés férfi mögé is elképzelni. Csak itt az uniós medvetilalom még nem köszöntött be.
Durrës egyik fő attrakciója az ókori amfiteátrum. Csak az 1960-as években fedezték fel, véletlenül. Egy férfi kutat ásott a kertjében, és ennek következtében a föld beszakadt egy nagyobb területen. Az emberek egy részét kitelepítették, hogy feltárhassák a romokat. A házak egy másik része maradt, az amfiteátrumban. A baromfiudvar pedig az egykori nézőtéren kapirgál.
Az ilyen dolgokról is persze Stasiuk jut eszembe. Albániáról azt írta, hogy
„...mindenkinek el kellene mennie oda. Legalábbis azoknak, akik folyton Európát emlegetik. (...) Albánia az európai ösztön-én, a félelem, amely éjjelente megszállja az alvó Párizst, Londont és Majna-Frankfurtot. Sötét kút, amelybe bele kellene néznie mindazoknak, akik azt hiszik, egyszer s mindenkorra el van rendezve a dolgok menete.” [ii]
Mert bár sokan Európát az Európai Unió szinonimájaként használják, korántsem egyenlő vele. Ha tényleg a kontinensre gondolunk, akkor számomra jóval több, változatosabb, érdekesebb és összetettebb annál, mint amit a szűkebb értelemben vett, határok nélküli Európában utazgatva tapasztalhatnék.
Reggel kifizettük a szállást, és a góré (én végig így hívtam, mert nem tudtam eldönteni, hogy milyen beosztásban volt, tulajdonos-e vagy recepciós, aki soha nincs a recepción) nem adott se számlát, se blokkot, se egy darab cetlit, hogy fizetve. Kérdeztem, hogy kapunk-e nyugtát, mire azt válaszolta, hogy minek, minden rendben volt. És nem adott.
Durrësben volt számomra valami eredendő komorság, ridegség, amit a napsütés sem tudott volna teljesen elnyomni, és ami annyira szokatlan jelenség a Földközi-tenger partján.
Amikor ismét autóba ültünk, mindenesetre nem éreztem úgy, hogy de kár, itt még maradnék. Mentünk tovább Albánia fővárosába, Tiranába.
[i] Witold Szabłowski: Tańczące niedźwiedzie. Reportaże z transformacji. Agora, Varsó, 2014.
[ii] Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba. Magvető, Budapest, 2006. 126. o. (ford. Körner Gábor).