1993. december 12-én a Magyar Televízió egyes csatornáján félbeszakadt a Walt Disney bemutatja című rajzfilmválogatás vetítése. Éppen a Kacsamesék egyik epizódja ment, amikor 18 óra 8 perckor elsötétült a képernyő. Lejátszották Chopin Gyászindulóját, majd Boross Péter belügyminiszter bejelentette Antall József miniszterelnök halálhírét. Engem ez akkor, abban a pillanatban azonban kevéssé érdekelt. Öt éves voltam, és borzasztóan dühös, amiért a vasárnap délutáni szórakozásom félbemaradt.
A Kacsamesék megszakítása generációs élmény, vagy – ahogy Wikipédia-oldaláról (1) megtudtam (mert olyan is van neki) – „vakuemlék”. Hogy egy ilyen – látszólag túl nagy jelentőséggel nem bíró – esemény (és itt a mese félbeszakadására gondolok, nem a miniszterelnök halálára, mert a gyerekekben nem az hagyott nyomot) hogyan válhatott a nyolcvanas évek szülötteinek közös emlékévé, annak több oka is van.
Az egyik, ahogyan azt a Wikipédia-oldal is megjegyzi, hogy „az esemény hirtelen történt, ráadásul egy epizód egyik izgalmas pontján, a hirtelen, egyes gyermekek számára érthetetlen váltás értetlenséget, dühöt stb. okozott, ami aztán mélyen elraktározódott bennük és évtizedekkel később is könnyen felidézhető számukra.” Ezt a magam példájával is meg tudom erősíteni. Bennem ugyan csak a düh maradt meg, és hogy a Kacsamesék egyik epizódja volt az, amely félbeszakadt, de az ismerőseim közül néhányan a rajzfilm teljes történetét is fel tudják idézni a megszakításig.
A másik ok, amiért generációs élménnyé válhatott a félbeszakított mese, az az, hogy némi túlzással persze, de lényegében minden gyerek ezt nézte. Legalábbis ha tévét nézett, akkor biztosan, mert magyar nyelvű rajzfilmek, és persze tévécsatornák között sem volt nagyon miben válogatni.
És mégis, a mai lehetőségek ismeretében sem volt rossz dolog a kilencvenes években gyereknek lenni, sőt. Nem játszottunk ugyan uniós szabvány szerint épített játszótereken, de a nyugati világ javai már kezdtek elérhetővé válni (bár akkoriban persze jóval kevesebben engedhették meg maguknak, hogy ész nélkül vásároljanak). Az utcán mobiltelefonáló embereket megbámultuk (a méteres antenna miatt nem volt nehéz észrevenni őket), a délutáni és a hétvégi találkozókat pedig még az iskolában megbeszéltük, és ahhoz tartottuk magunkat. Esetleg vezetékes telefonon hívtuk egymást. Na de nem akarom tovább nyújtani a bevezetőt, mert az igazi nosztalgiázás csak most indul!
Összegyűjtöttem néhány olyan tárgyat, amelyek a kilencvenes évekbeli gyerekkoromhoz kötődnek. Elsősorban olyanokat, amelyeket ma már – ha a tárgyaknál lenne ilyen kategorizálás –, kihalófélben lévőknek, de legalábbis erősen veszélyeztetettnek nyilvánítanának. Amelyek egykor a mindennapjaink részei voltak, manapság pedig, ha nagy ritkán visszaköszönnek valahonnan, rájuk csodálkozunk, hogy ilyen is volt, és talán egy kis nosztalgiát váltanak ki belőlünk. Igyekeztem azokra a dolgokra koncentrálni, amelyek egy átlagos családból származó gyerek hétköznapjaiban jó eséllyel előfordultak az évtized során. Generációs emléklistám következik!
Kazettásmagnó, walkman
… ha zenét akartunk hallgatni. Nagy kincs volt a kétkazettás magnó, mert kiválóan lehetett rajta házilag másolni. Én két egykazettásra emlékszem a mi háztartásunkból, az egyik egy masszív darab, amit édesapám vásárolt a nyolcvanas évek végén, és több, mint két havi fizetésének megfelelő összegbe került, de a mai napig kiválóan működik. A másik, modernebb, de kevésbé ellenálló darab valamikor a 90-es évek közepe táján került a karácsonyfa alá, és számos rádiós kívánságműsorból felvett válogatás-kazettát készített vele a nővérem. A számok eleje és/vagy vége hiányzott ugyan, mert a műsorvezető szövegelését nem akarta megörökíteni (azért persze így is becsúszott egy-egy félmondat), de mégis mennyire jó volt, hogy bármikor meghallgathattuk a kedvenc számainkat.
Hogy mennyire eljárt az idő a kazetták felett, arra csak nemrégen eszméltem rá. Egy beszélgetés során kiderült, hogy egy barátunk nálam nem egész tíz évvel fiatalabb húgának már nincs meg, hogy mi az az A és B oldal. Nálunk meg egy évvel ezelőttig még működött a CD-t és kazettát egyaránt lejátszó magnónk, amin néha-néha meghallgattuk a Pál utcai fiúk kazettánkat... A lejátszó azonban tönkre ment (a régi masszív darab a szüleimnél van nagy becsben tartva), és a kazetták csak porosodnak abban a klasszikus sárga műanyag kazettatartóban, amelyet több háztartásban is láttam (úgyhogy vélhetően népszerű darab lehetett egykor).
Videómagnó
… amivel filmeket, videóklippeket, később megnézendő focimeccseket vettünk fel és játszottunk le. Alighanem a többségnek volt otthon (vagy még van is valahol mélyen eldobozolva) néhány Bud Spencer filmje, Rendőrakadémiája és Reszkessetek betörőkje.
Ha valakinek pedig sikerült megszereznie egy, a tévében még nem játszott menő filmet, akkor az körbejárt az ismerősök között. Én például így jutottam hozzá és néztem meg a Titanicot otthon, amikor az még a mozikban ment. Egy ismerős ismerőse ugyanis a moziban nemes egyszerűséggel kézikamerával felvette a vászonról az egész filmet, így némi popcornrágcsálós háttérzajjal, és ma már vállalhatatlan képminőségben, de lett neki egy saját Titanic kazettája.
Na de ennél egyszerűbben is hozzá lehetett jutni egy-egy mozifilmhez, igaz, hogy csak akkor, ha már lekerültek a műsorról. Erre voltak a videókazetta-kölcsönzők. Az ember elsétált a kölcsönzőbe, kivett egy vagy két filmet, este megnézte, aztán másnap mehetett vissza, mert többnyire csak egy napra szólt a kölcsönzési díj. Nálunk a faluban is működött egy, igaz, hogy nem volt olyan tekintélyes és folyamatosan aktualizált kínálata, mint a nagyobb városi kölcsönzőknek, viszont egy kalap alatt le lehetett bonyolítani a bevásárlás egy részét is. A kölcsönzőt ugyanis a zöldséges üzemeltette az egyébként sem túl nagy alapterületű üzletében, de a műsoros videókazetták kiválóan elvoltak a krumplik, hagymák és görögdinnyék társaságában.
Tamagocsi, tetris
… avagy elektronikus játékok az okoseszközök kora előtt, amelyekből legalább egy a legtöbb gyerekszobában megfordult. Nekem ugyan nem volt tamagocsim, de tény, hogy a korszak egyik meghatározó kütyüjének számított. A kilencvenes évek végén pont úgy bámulták a képernyőjét és vették elő lépten-nyomon a fiatalok, mint most az okostelefonokat. Aki esetleg ifjú életkorából fakadóan nem emlékezhet erre a múló őrületre: a tamagocsi egy japán minimalista kvarcjáték, amelyben „három gomb nyomkodásával kell etetnünk, altatnunk és általában felnevelnünk egy kis idegen lényt, aki a játék elején egy tojásból kel ki. Vagyis ez egy digitálisháziállat-gondozó játék”.(2) A játéknak köszönhetően egy kis baranyai falut, Dunaszekcsőt is elérte az öt perc hírnév. Pazaurek Dezső ugyanis az itt található löszfalban létrehozta a világ első tamagocsi temetőjét. A szertartások mindig vasárnap, ebéd után voltak, és a Mikulás vezette őket.(3)
A tetris 1984-ben jelent meg a Szovjetunióban, a fejlesztője Alekszej Pazsitnov, az Orosz Tudományos Akadémia munkatársa volt.(4) Rövidesen meghódította az egész világot. Az én emlékeimben úgy él a kilencvenes években, mint az a játék, amit a gyerekek és felnőttek egyaránt élveztek, és utóbbiak újság helyett szívesen vonultak el vele a vécére is. A tetris egyébként nem halt ki, csak átalakult. Az okoseszközök korában a csak játékra szolgáló kézikütyü helyett ma már telefonra, tabletre letölthető applikáción játsszák a szerelmesei.
Kekszes, kakaós, üdítős dobozok
… jogosan mondhatjátok, hogy ezek a tárgyak most is léteznek, és egyáltalán nem utal semmi sem arra, hogy a közeljövőben kihalnának. Na de azon túl, hogy a benne lévő étel-ital tárolására szolgáltak és szolgálnak, nem is olyan rég volt egy másodlagos, de igen fontos funkciójuk. Ha kiürültek, nem feltétlenül landoltak a kukában, hiszen ekkor kezdődött csak az igazi diadalmenetük! Szépek voltak, színesek és valami finomság emlékét őrizték, így a többség nem szívesen vált meg tőlük csak azért, mert kifogyott az eredeti tartalmuk. Dekoratív tárolódobozként folytatták életüket, olyannyira sikeresen, hogy én például megtaláltam otthon azt a majdnem harminc éves dán vajas kekszes dobozt, aminek rajzzal díszített fedele gyerekkoromban annyira tetszett, így jól meg is jegyeztem. Anyukám gombokat tartott benne, és tart benne most is.
Az egyszerű üdítős dobozokat is jobban megbecsülte akkoriban a nép, és az újrahasznosításuk gyakran már házilag megtörtént. A magyar társadalom jelentős része a kilencvenes évek elején ugyanis többnyire csak ünnepnapokon fogyasztott kólát, fantát, sprite-ot, így nagyobb kincsnek számított és szebbnek tűnt egy-egy kiürült doboz. Leggyakrabban ceruzatartóként szolgáltak a továbbiakban, de a gyerekszobákban a szekrény tetejét is díszíthették, a lényeg az volt, hogy minél több és különfélébb darabból álljon a kollekció!
Fél literes kólás (fantás/sprite-os) üveg
… amiben iskolába vitte az innivalót az egész általános iskola, jellemzően ízesített, jól megcukrozott fekete teát. Akkoriban még senki sem foglalkozott azzal, hogy azokba az üvegekbe nem éppen a legjobb ötlet forró italt tölteni, a BPA-mentes kulacsok fogalma még ismeretlen volt mindenki előtt. Na de így is felnőtt épen és egészségesen egy-két generáció.
Az üdítős üvegek esetében persze megint csak a másodlagos funkció eltűnésével van dolgunk, viszont ott volt az a gumimacis málnás szörp is, amit minden bizonnyal rég nem forgalmaznak. A mesefilm figuráival volt díszítve az üveg, és a málnaszörp, bocsánat, gumibogyószörp, fogyasztásától úgy tettünk, mintha mi is rohamtempóban pattognánk, mint a gumimacik a mesében. És ha egyszer a szörp kifogyott, az üres üveget senki sem dobta ki – ez számított csak igazán menő kulacsnak.
Cigirágó
… lógott sok-sok gyerek szájából… Mai fejjel, a nemzeti dohányboltok korában, ahová kiskorú a lábát sem teheti be, nehéz elképzelni, hogy valaha cigarettát imitáló rágógumit lehetett eladni gyerekeknek. Az íze a legpocsékabb búcsús rágógumiéval sem ért fel, viszont fillérekbe került, és mielőtt elrágtuk volna, utánozhattuk vele a felnőtteket – úgy csinálhattunk, mintha dohányoznánk...
Telefonkártyák, szalvéták, levélpapírok
… csak néhány dolog azok közül, amiket gyűjtöttünk és cserélgettünk egymás között. Hogy a mai gyerekek szalvétát gyűjtenek, azt még esetleg el tudom képzelni, az okostelefonok és mindenféle kütyük korában a levélpapírt már kevésbé, a telefonkártyákra pedig valószínűleg rácsodálkoznának, hogy valaha mobiltelefon helyett egy ilyen kártya lapult a zsebekben, hogy haza lehessen szólni bárhonnan, és a zánkai gyermektáborban olykor-olykor hosszabb-rövidebb sorokat is ki kellett állni, hogy telefonálhasson az ember.
Ami engem illet, tekintélyes méretű, magyar és külföldi darabokból álló telefonkártya-gyűjteményemet máig őrzöm. És rengeteg cserém van!
Emlékkönyv, barátságfüzet
… avagy ismerőseink, barátaink tára egy helyen, egy füzetben, a közösségi oldalak megjelenése előtt. Emlékkönyve az embernek általában már óvodás korában lett, és körbejárt az óvónénik, később tanító nénik/bácsik és a kis barátaink között. Mindenki rajzolt bele valami szépet, belemásolt egy magvas gondolatokat tartalmazó idézetet, és az úgynevezett társas lapra feljegyezte a címét, hogy bárhová sodor is minket az élet, visszataláljunk egymáshoz…
Szerintem kifejezetten jópofa dolog volt, mert az embernek jelentősen több időt és energiát kellett áldoznia a másikra, mint néhány kattintással megosztani egy Coelho-idézetet, és bejelölni a posztban azt az ismerőst, akiről úgy gondoljuk, hogy értékelni fogja a mester egy-egy bölcs gondolatát. Másrészt viszont, legalábbis számomra, rémálom volt, amikor valakinél túl hosszú ideje volt az emlékkönyvem, és erős gyanúm támadt, hogy az illető elfelejtkezett róla. Na ilyenkor valahogy udvariasan eszébe kellett juttatni a mulasztást, vagy többszöri felszólítás után visszakérni, akár úgy is, hogy nem kaptam bele semmilyen emléket.
A barátságfüzet nálunk általános iskola alsótagozatában volt nagyon népszerű, és lényegében mindenféle információ tárolására szolgált barátaink személyes adatain túl a különböző egyéni preferenciákig. Ez úgy nézett ki, hogy minden oldal tetején fel volt téve egy kérdés: Hogy hívnak? Mikor születtél? Van-e testvéred? Milyen színű a hajad? Mi a kedvenc együttesed? Mi a kedvenc ételed/italod? És a kedvenc évszakod? Ki a legjobb barátod? Van-e háziállatod? És még vagy 30-40 hasonló. A sorok pedig meg voltak számozva, és a füzet méretétől függően ahány sor volt, annyi embert érhetett a megtiszteltetés, hogy végigtöltögetheti a barátságfüzetünket.
***
Eredetileg jóval több dolgot írtam össze, de ahogy utánanéztem az interneten és megkérdeztem a kisgyerekes barátokat, ismerősöket, kiderült, hogy néhány dolog, amit elveszettnek, eltűntnek hittem, ma is létezik. Például a sütibaba (ha a szoknyáját felhajtjuk, muffin lesz a babából) és a Polly Pocket (kis dobozba zárt miniatűr babavilág), most is kaphatók. A lányok körében egykor nagyon népszerű gumizás – mint azt egy barátnőmtől megtudtam –, legalább egy budapesti általános iskola udvarán biztosan ismert dolog még ma is. A Hugó Hamiról végképp nem feltételeztem volna, hogy még mindig gyártják, de egy webshopban megtaláltam XXI. századi változatát Éhes vízilovak néven (és egyébként krokodilos verzióban is kapható).
Mindezeken túl a lista tudom, hogy közel sem teljes, nem is lenne könnyű egy ilyet összeállítani. Ezért is vagyok kíváncsi, hogy Nektek milyen, elsősorban a kilencvenes évekhez köthető dolgok jutnak eszetekbe gyerek/tinédzserkorotokból?
***
(1) https://hu.wikipedia.org/wiki/A_Kacsames%C3%A9k_megszak%C3%ADt%C3%A1sa
(2) https://444.hu/2017/10/10/japan-utan-amerikaba-is-visszater-a-tamagocsi-keszulj-a-hiszteriara
(3) http://www.borsonline.hu/aktualis/pusztul-az-orszag-egyetlen-tamagocsitemetoje/126749
(4) https://www.reuters.com/article/us-videogames-tetris/at-25-tetris-still-eyeing-growth-idUSTRE5510V020090602