Macedónia
Albánia után Macedónia következett, ez volt az utolsó ország, amelyet meglátogattunk. Volt egy megállónk az Ohridi-tó partján, Sztrugában, és egy kétnapos a fővárosban, Szkopjéban. Miután túlvoltunk a fő attrakción, ami számomra Albániát jelentette, talán kicsit el is fáradtam, talán már telítődtem is mindazzal, amire ezeken tájakon először járva minduntalan rácsodálkozik az ember. Az utolsó három napban, Macedóniában, már visszavettem a szorgos jegyzetelésből, és amikor le is írtam valamit, akkor is a szokásosnál többet foglalkoztam a magam nyűgével-bajával. De nem bánom, ezek is az én emlékeim, melyek az út részévé váltak.
Sztruga
Későn érkeztünk, és csak egy rövid sétára futotta a tó partján. Rosszul aludtam, félálomban szenderegve undorodtam a dohányszagú szobától.
A hotel étkezőjében reggelizünk, amely a közönséget elnézve kocsmaként is üzemel. Szállóvendégek talán csak mi vagyunk. Egy idősebb férfiakból álló csoport teledohányozza az egész termet. A hátam mögül balkán diszkó szól.
Szkopje
Nem gondoltam volna, hogy így lehet örülni annak, hogy nincs dohányszag a szobában. A szarajevói hotel óta itt van először rendes paplan és hozzá paplanhuzat, nem csak egy lepedő, amit egy kétes tisztaságú pokróchoz foghatok abban reménykedve, hogy reggel is csak a nagyobb bizalmat gerjesztő lepedő fog a bőrömmel érintkezni.
Szkopjéban rengeteg a szobor, és a szökőkút, amelyek többsége szintén monumentális szobrokkal van díszítve. És mindenfelé építkeznek. A folyóban hajónak kinéző épületeket emelnek. Kettő már késznek tűnik, egynek a helyét pedig mintha most alakítanák ki. Vajon ezek a lebetonozott „hajók” a válaszaik arra, hogy Macedóniának nincs se egy tengere, se egy hajózható folyója?
Benéztünk egy ortodox templom udvarába, és véletlenül megláttuk, amint egy pap egy robogót áld meg és bőséges szentelt vízzel locsol meg.
A leghosszabb út hazafelé várt ránk. Szkopjéból Budapestre vezetett az utunk, amelyet egy nap alatt tettünk meg. Az utolsó meglepetés a macedón-szerb határon volt, ahol az egyik határőr az útleveleinkben a pecséteket nézegetve őszintén érdeklődött afelől, hogy merre jártunk, mit csináltunk. Nagyvonalakban elsoroltuk neki, de nem elégítette ki a válasz. Kérdezte, hogy mi a foglalkozásunk. Kétségtelenül nem tűnt számára elég meggyőzőnek, hogy egy fiatal újságíró és egy egyetemi hallgató pont ezeken a helyeken akarjon csak úgy két hetet kirándulgatni. Kinyittatta a csomagtartót, végigkopogtatta az ajtókat, a pótkereket a földhöz ütögette, körbeszaglászott az utastérben. Én csak az albán söreink miatt izgultam, amelyekből bevásároltunk, és fogalmam sem volt, hogy mi a megengedett mennyiség, amelyet legálisan be lehet vinni egyik országból a másikba. Nem fedezte fel őket, de talán nem is léptük volna túl azt határt. Visszaadta az útleveleinket, és jó utat kívánt.
***
Véletlenül sem szeretnék a Balkán szakértőjének szerepében tetszelegni, hat részes jegyzetsorozatomban saját első benyomásaim, egy másfajta világra való rácsodálkozásaim, szubjektív megfigyeléseim kaptak helyet. Olyan dolgok, amelyeket ott, akkor, abban a pillanatban valamiért fontosnak tartottam leírni, megörökíteni.
Az utóbbi években egyre gyakrabban fordult velem elő, hogy egy-egy riport- vagy esszékötet elolvasása után kaptam kedvet egy hely megismeréséhez. A balkáni út volt az első ilyen utazásom, az első, amelyről pontosan tudtam, hogy egy bizonyos könyv ihletette meg. Ez Andrzej Stasiuk Útban Babadagba című esszégyűjteménye volt, melyből az albániai bejegyzésekben idéztem is rövid részleteket.
Jóval balkáni utunkat követően, tavaly nyáron olvastam Paul Theroux The Pillars of Hercules című útirajzát. A szerző 1993–1994-ben a Gibraltári-szorostól kiindulva körbeutazta a Földközi-tenger medencéjét. A délszláv harcok miatt ő Bariból érkezett komppal Durrësbe, majd szintén kompon, egy Korfura tartó kirándulóhajóra fellógva hagyta el Albániát. Az ország az alatt az idő alatt is sokat változott, fejlődött, ami Stasiuk kétezres évek eleji és a mi 2014-es utunk között telt el, Theroux élményei azonban egy olyan Albániáról szólnak, amely most már legfeljebb csak nyomokban fedezhető fel. Ezért is ajánlom szeretettel.
Albánia megismerésében, megértésében rengeteget segített Dienes Tibor útikönyve, amely ahogy azt alcíme is mutatja – Úti és élménykönyv –, jóval több egy egyszerű útikönyvnél. A szerző olvasmányos cikkekben ír szokásokról, érdekességekről, valamint Albániával és az albánokkal való személyes kapcsolatáról. Én az első, 2003-as kiadást vittem magammal az útra, de az interneten keresgélve megtudtam, hogy 2017-ben megjelent egy új, aktualizált kiadás. Látatlanban is jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki Albániába készül vagy csak olvasna róla.
Szkopjéba érve bevallom, kicsit megkönnyebbültem, hogy hamarosan hazamegyünk. Egy cseppet sem bántam, hogy a tavaszi szünetemet és a spórolt pénzem egy részét egy kéthetes balkáni útba fektettem, de akkor úgy éreztem, hogy ebből most ennyi éppen elég volt.
S hogy miért írom le mindezt? Egy korábbi bejegyzésemben már idéztem Theroux egy másik könyvének előszavából, amelyben leírja, hogy mi vezette el ahhoz, hogy útirajzokat írjon. Egy ország ismertetése során a helyi látnivalókon túl sokkal jobban izgatták azok az apró dolgok, amelyekről a szerzők mélyen hallgattak. Hogy melyek voltak azok a pillanatok, helyzetek, amikor féltek, kétségbeestek, amelyektől idegesek lettek vagy bosszankodtak, vagy netán jólneveltségüket félretéve gúnyolódtak a helyieken. Theroux ennek szellemében kezdte írni útirajzait. Én pont azt szeretem benne a legjobban, hogy útjai során mindenféle mássághoz, kulturális különbözőséghez nyitottan, érdeklődve közeledik, ironikus megjegyzései azonban nem hagynak kétséget afelől, hogy nyitottsága nem egyenlő a kritika nélküli elfogadással.
Ezek azok a dolgok, amelyek miatt minduntalan visszatérek hozzá. Tökéletesen összefoglalja mindazt, amiért az utazásaimról szóló bejegyzéseim nem a kihagyható és kihagyhatatlan látnivalók ismertetéséről szólnak (noha többnyire én sem hagyom ki őket), hanem valami másról, személyesebb benyomásokról, gondolatokról.