Albánia
Végre, Albánia! Mert Albániát tekintettem a csúcspontnak, tulajdonképpen Albánia köré szerveztem az egész utat, vagyis ha nincs Albánia, talán balkáni út se lett volna soha. Jobban mondva, ha annak idején nem kattanok rá Andrzej Stasiuk könyveire, akkor nem valószínű, hogy valaha is fejembe veszem, hogy nekem okvetlenül el kell jutnom Albániába.
De Stasiukra rákattantam, és általa a Balkánra és főleg Albániára is. Amikor én a balkáni út lázában égtem, ő már másfelé utazgatott. Még Kotorban, az eső elől az apartmanba visszamenekülve akadtam rá egy vele készült friss interjúra, amiben elmondta, hogy a Balkán már kevéssé érdekli, újabban kelet felé veszi az irányt, Kazahsztán, Tádzsikisztán és főleg Mongólia. Na de én azért ott Kotorban roppant izgatott lettem, hogy másnap az idő tájt, ha minden jól megy, Albánia földjét fogom taposni. És ez így is lett, és a várva várt kulturális (és elsősorban a közlekedési kultúrából fakadó) sokkhatás sem maradt el. Útinaplómban így emlékezek rá.
Shkodra/Shkodër[1]
Montenegró és Albánia ég és föld. Ha nem lett volna határ, akkor is tudom, hogy másik országban járunk. Albánia, és különösen a közúti közlekedés először jól arcul csapja az idetévedőt. Az utak egyenrangú használói az autók mellett a kerékpárosok és a gyalogosok. A főút közepén emberek gyalogolnak, a városban gyalogosok sétálnak az autóforgalomban, a biciklik nem az út szélén, mintegy megtűrt közlekedőkként haladnak, mint odahaza, hanem az autók között, éppen ahogy kijön a lépés. Biciklisből rengeteg van, akárcsak Hollandiában, a kerékpárút azonban errefelé alighanem ismeretlen fogalom. A kerékpárosokat egyáltalán nem rettentette el az sem, hogy esett az eső. Sokan fél kézzel az esernyőt tartva, fél kézzel kormányozva tekertek. Abban egyetértettünk P.-vel, hogy aki ezek után azt mondja nekünk, hogy a budapesti biciklisek nem tudnak közlekedni, azt elküldjük melegebb éghajlatra, egészen pontosan Albániába.
Ahogy megérkeztünk Shkodrába, és beléptünk a hotelszobába, eldőltem az ágyon, mintha valami nagyon kimerítő és kockázatos utazásról tértem volna meg, és kaptam volna egy kis pihenőidőt. A határtól idáig egy óra sincs az út, nem is én vezettem, mégis. Erre vágytam, meg is kaptam. És apám autóját is sikerült meghúzni, mindezek után ráadásul elég béna módon, a hotel parkolójában. Jó lesz ez, csak Albániát is szokni kell egy kicsit.
A tájékozódást a városban nem könnyíti meg, hogy az útikönyvem (ami Dienes Tibor munkája és egyébként az egyik legtartalmasabb útikönyv, amihez valaha szerencsém volt), tíz évvel ezelőtti kiadás, és mint kiderült, azóta szinte az összes főbb utat átkeresztelték, és a könyvben az egyik képen szereplő emlékmű sincs már a helyén, amelyet tájékozódási pontként kerestem a városközpontban.
Mercedesből valóban rengeteg van (az útikönyv szerint az autók egyharmada Albániában Mercedes!), de a régiek mellett vannak egészen újak is, és nagyon sok a városban az autószerviz.
A pénzváltást itt komolyan veszik. Bementünk egy bankba, ahol elkérték az útlevelet, amelyből hosszasan írták ki az adatokat, megkérdezték az apa nevét, lefénymásolták, aláírattak egy papírt az adatokkal, majd ennek az A4-es méretű papírnak a társaságában megkaptuk a pénzt. Aztán a sétálóutcán beültünk egy étterembe, és majdnem harmadannyiért ettünk, mint Kotorban.
Elautóztunk a Shkodrai-tóhoz is. A tó szép, a partján mindenhol szétdobált szemét van.
Útközben lestük, hogy mikor látunk már meg végre egy bunkert abból a hatszázezerből (más források szerint hétszáz-ötvenezerből), ami az országban található. Az első, amit kiszúrtunk, egy kert végében volt.
Visszafelé menet a városba felmentünk Rozafa várához, és itt már határozottan felismertem ezt-azt az olvasmányaimból.
"A város peremén, az erőd lábánál még mindig ott a cigánytelep. A túloldalra vezető keskeny, lyukas híd előtt le kellett lassítani, ekkor pedig az ablakhoz rontottak a stratégiai őrhelyükre állított barna képű gyerekek. Gépiesen végigkopogtatták a karosszériát, bedugdosták a kezüket, és monoton beszédbe kezdtek, mint a tíz, tizenkét éves profik. Semmi szokatlan nem volt ebben a képben."[2]
A hidat mi is láttuk, de keresztülmennünk szerencsére már nem kellett rajta, mert építettek egy újat, és a régi csak mutatóba vagy gyalogos használatra maradt ott.
Stasiuk írt a korzózásról is, mint az albán (elsősorban férfi) társadalom kedvenc esti elfoglaltságáról.
"Elkezdődött a korzózás a városban. Lezárták a főutcát az autók elől, és kiözönlött a járdára, az úttestre, a kávézók kerthelyiségeibe a tömeg. Alighanem ott volt a város minden lakosa, idősek, gyerekek, a legtávolabbi részekről, talán még a sírokból is felkeltek. Köröztek, jártak-keltek, köszöngettek, ettek, ittak, vállon veregették egymást, összeölelkeztek, korzóztak, ragyogtak, peckesen vonultak, hivalkodtak, egyszerűen fogalmazva földközi-tengeri Saturday night fever, pedig kedd volt."
Úgyhogy a korzózás élményét mi sem hagyhattuk ki. Este végigsétáltunk a szépen felújított sétálóutcán. Valóban, az ott tartózkodók legalább nyolcvan százaléka férfi volt, fiatalok, öregek, leginkább csapatokba verődve. A kávézókban ha nem a tévét nézték, akkor székeiket az utca felé fordították, és beszélgetés közben a forgatagot bámulták.
Azért akadtak fiatal lányok is, kettesével-hármasával, kicsinosítva sétáltak. A főutcáról leágazott egy másik, első ránézésre hasonlóan szépen felújított utca. A szép homlokzat mögött azonban helyenként nem szépen felújított épület állt, hanem a nagy semmi. Patyomkin-házak, EU-pénzből.
Az idézett Stasiuk-részletek a szerző Shqipëria po ndryshon című tárcájából valók. A tárca címe nem más, mint az albán Demokrata Párt akkori (2013-as) választási himnuszának címe,
"melyet fordíthatunk úgy is, hogy Albánia igent mond a változásokra vagy pedig úgy, hogy Igen a változásokra Albániában. Mindenesetre megállás nélkül nyomták ezt a popdalt; nem volt sem himnusz, sem induló. Sali Berishának és pártjának elsöprő fölénye volt az éterben, a földön és a levegőben. Hiába, a kormánypárt az kormánypárt."
De valóban hiába, mert mindezek ellenére azokat a választásokat a Demokrata Párt mégis elbukta. A Shqipëria po ndryshon dallama azonban – amelyet a balkáni út lázában égve számtalanszor meghallgattam még otthon – örökre a dobhártyámba égett.
[1] Az albán nyelvben a főneveknek kétféle alakja van, egy határozott és egy határozatlan. Ilyen a pl. Shkodër/Shkodra, Tiranë/Tirana változat. Magyar nyelvű szövegben találkoztam Shkodër és Shkodra alakkal egyaránt, én a Shkodrát használom, mert Stasiuk is ezt használta a könyveiben, és ezáltal én is ezt az alakot szoktam meg jobban.
[2] A bejegyzésben szereplő idézetek Andrzej Stasiuk: Shqipëria po ndryshon című művéből származnak (In: Andrzej Stasiuk: Nie ma ekspresów przy żółtych drogach. Czarne, 2013.) Magyarul: Nagyvilág, LIX. évf. 10. sz. (2014. október), 1135-1138. o. (ford. Szatzker Helga).