Jó néhány évvel ezelőtt találtam egy budapesti lomtalanításon néhány, a hatvanas években készült fényképet egy olaszországi családi nyaralásról. Amikor két évvel ezelőtt én is ugyanazokon a helyeken jártam, ahol ötven évvel ezelőtt ez az ismeretlen család, magammal vittem a képeket, és újrafotóztam őket. Így tapasztaltam meg, hogy milyen jó dolog is az eltűnt idő nyomában járni.
Karácsonykor kutakodtam egy kicsit a családi archívumban, hogy újra kedvenc fotós hobbimnak hódolhassak. Régi, Kincsesbányán készült felvételeket kerestem, amelyek helyszíne jól beazonosítható. A régi képek idejét illetően az biztos, hogy a hatvanas és kilencvenes évek eleje között készültek. Az újakat karácsony másnapján fotóztam.
A fenti két képpáron az óvoda épülete látható, a másodikon vélhetően édesapám óvodai ballagása lett megörökítve, tehát a hatvanas években készült. A nem a környékről származó sógorom döbbentett rá, hogy az óvoda épülete milyen szép, olyan, akár egy régi vidéki nemesi kúria. Szintén kívülállóknak köszönhetően tudatosodott bennem, hogy a településnek már-már mesébe illő, különleges neve van.
Az óvodával szemközt található ez a kopjafa, amelynek talapzata eredetileg egy másfajta emlékműnek adott helyet. A kilencvenes években még biztosan megvolt, mert emlékszem rá gyerekkoromból, hogy mindig be akartam bújni a közepébe.
Itt megint csak egy újrafelhasznált talapzat látható, amelynek új élete egészen éles fordulatot vett. Az eredeti vörös csillagos emlékmű szintén állt még a kilencvenes években, a vörös csillag valószínűleg már nem volt rajta, de gyerekkoromban nagyon szerettünk felmászni a talapzatra, és azzal menőzni, hogy a kapaszkodásra alkalmatlan műemlékben megkapaszkodva át tudunk mászni a talapzat másik felére.
Ez a kép szintén a dombtetőn készült, egy másik ünnepi koszorúzáskor. A kincsesi gyerekek olyan szerencsések, hogy a faluban több dombról is szánkózhatnak télen, már ha hó is van. Régen volt, emlékeim szerint elég gyakran, és ez a domb számított a legvadabbnak, több okból is. Viszonylag meredek, így elég jól be lehet rajta gyorsulni, a lábánál viszont nem túl hosszú a vízszintes terület, így megfelelő sebességgel át lehet ugratni az árkot, amely a Kincsesi úttól választja el a domboldalt. És szánkóstól be lehet repülni a forgalomba. A másik opció, hogy rossz kormányzással telibe lehet találni a domb lábánál található trafóházat. Mindezek ellenére én sosem hallottam komolyabb szánkózós balesetről Kincsesbányán.
Azokat, akik nem ismerik a települést, talán megdöbbenti a dombtetőről a panorámát uraló panelházak látványa. Ha hozzátesszük, hogy a falu népessége még a bányászat fénykorában is kétezer fő alatt volt – a nepesseg.com adatai szerint 1970-ben tetőzött 1816 fővel –, akkor alighanem országos kuriózumról is beszélhetünk.
Ez itt már az iskola belső udvara. A régebbi felvétel – a nézők között fellelhető szüleim korából ítélve – a nyolcvanas évek közepén egy iskolai ballagáson készülhetett.
Ez pedig az iskola külső udvara. A korábbi képen jól látható, hogy a kazánházat később toldották hozzá az iskolaépülethez.
A focipálya a falu szélén. Az öltöző épületét azóta szintén megtoldották, ez esetben egy lakóépülettel.
És végül a víztározó, ahová manapság csak horgászok járnak (fürödni tilos és életveszélyes). De a kilencvenes években még nem volt az (vagy csak nem foglalkoztunk vele?), és elég sokat jártunk ide fürödni.
Ilyen volt egy meleg nyári napon valamikor régen, és egy, a mostaninál jóval hidegebb télin a gombával.