A terv a következő volt: sok séta Jerevánban, még több a Szeván-tó partján, és ha valami csoda folytán nem jéghideg a hegyi tó vize, még fürödhetünk is, aztán túrázás Dilijan környékén és szintén kirándulás és a világörökségi emlékművekké nyilvánított kolostorok megtekintése a Debed-kanyonban.
És hogy miért éppen Örményország? A kérdést sokan feltették. Valami számomra is ismeretlen eredetű vonzalmat éreztem régóta a Kaukázus iránt. Grúziában jártam két éve, Azerbajdzsántól mindig is elriasztott a vízumügyintézéssel járó nyüglődés, ott van még viszont Örményország. Ahová csak eljutni egy fokkal problémásabb (és költségesebb) a másik két országnál, mert nincsen semmilyen közvetlen légi összeköttetésünk. És persze 2012, az azeri baltás gyilkos kiadatása óta diplomáciai kapcsolat sincsen a két ország között.
Miután hazaértünk Srí Lankáról, néhány nappal később már meg is vettem a jegyeket Jerevánba, és korábban sosem tapasztalt lelkesedéssel kezdtem el álmodozni a túrázós-hegyekben bóklászós nyaralásunkról, mert valamiért azt képzeltem, hogy idén nyáron arra jobban fogok vágyni, mint egy mediterrán tengerpartra (azóta rájöttem, hogy mégsem). Az Austrian Airlines járatára találtam a legkedvezőbb árú jegyeket, és valamilyen furcsa árképzési mód miatt olcsóbb volt a Budapest–Bécs–Jereván átszállásos megoldás, mintha ugyanarra a járatra csak Bécsből Jerevánba vettem volna jegyet.
Tudtam, hogy Örményországot viszonylag kevesen választják úti célul csak úgy – részben ezért is volt olyan vonzó számomra –, azt azonban nem gondoltam volna, hogy a Bécs-Jereván járaton két kezemen meg tudom majd számolni azokat az utasokat, akik arcvonásaik alapján nem a vakációzni hazautazó örmény diaszpóra tagjai közül valók. A gépen egy tűt nem lehetett volna leejteni, minden szék foglalt volt, a folyosón pedig visítozó gyerekek szaladgáltak fel-alá. A velem párhuzamos sorban egy fiatal család ült, egy iskolás és egy csecsemőkorú gyerekkel. Amikor a gép elkezdett gyorsulni a felszálláshoz, a férfi keresztet vetett, és amíg el nem hagytuk a felszállópályát, imádkozáshoz összetéve hagyta a kezeit. Útközben felhajtott egymás után két pohár kólát és két pohár bort a vacsorájához, majd leszálláskor alaposan befújta magát egy parfüm termékmintával.
Az éjszaka közepén érkeztünk meg Jerevánba. Az útlevél-ellenőrzésen a határőr gondosan kiolvasta az útlevelemet. Olyan sokáig nézegette, mintha minden adatot kétszer végigolvasna, aztán forgatta, a borítóját is alaposan megnézte, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy kétségbeesetten próbál rájönni, hogy milyen ország állampolgára vagyok, vagy hogy esetleg mégiscsak kellett volna valamiféle vízumot beszerezni. Aztán végül az utolsó oldalon megállapodott, és a grúziai pecsétek alá odanyomott egyet ő is.
Jerevánban borzasztó meleg volt – akárcsak a grúz fővárosban két évvel ezelőtt – és akarva-akaratlanul egyfolytában az ott tapasztaltakkal hasonlítgattam össze. Jerevánban az autóskultúráról végig nagyon jó véleménnyel voltam: megadták az elsőbbséget a gyalogosoknak, sosem éreztem azt, amit Grúziában egyfolytában, hogy bocsánatot kell kérjek, ha az úttestre merek lépni.
Azt persze csak visszafelé tudtuk meg, hogy az örmény főváros nemzetközi reptere olyan kicsi, hogy mindössze hat beszállókapuja van. Ennek tükrében nem volt meglepő, hogy a városban alig-alig volt turista. Tetszett, hogy a taxisok és egyéb szolgáltatók békén hagyták az embert, és nem kellett fél percenként visszautasítanom valakit, mint más kevésbé fejlett országokban.
A jereváni "vízesés"
...és a kilátás a tetejéről
Jerevánban első dolgunk volt, hogy megmásszuk a „vízesést”, ami 40 fokban extrém sportnak sem volt rossz, de az összhatást tekintve egy kicsit csalódott voltam. Az interneten fellelhető képek alapján ugyanis hangulatosabbnak, szebbnek tűnt. A mögötte elterülő hegy tetején itt is van egy kopott vidámpark – akárcsak Tbilisziben – és Kutaisziban, és egy „anya” szobor is, amihez hasonlót korábban szintén Tbilisziben és Kijevben láttunk.
Az operaház
Kulináris örömöket nem kerestem Örményországban, mert az én ízlésem az örmény konyhától igen messze esik. Khinkalit szinte mindenhol lehetett enni, ami ugyan nem örmény, hanem grúz étel, de nagy előnye, hogy mindenhol lehet kapni vegetáriánus verzióban. A khinkali finom volt, de a hozzá rendelt salátatálban az egyetlen értelmezhető zöldség a retek és a sárgarépa volt, összességében azt a benyomást keltette, mintha kiszaladtak volna a kertbe, és kitépték volna, ami a kezükbe akadt (a gazokkal együtt). Apró érdekesség, hogy mindkét étteremben, ahol ettünk, a számla mellé kaptunk egy-egy rágógumit is.
A Szovjetunió jégkrém és a finom khinkali
Egyik nap kibuszoztunk Jerevánból Echmiadzébe, amit az útikönyv az örmények Vatikánjaként emlegetett. A templom kívülről éppen felújítás alatt állt, és számomra egyébként is felejthető látványt nyújtott. Amiért viszont megérte a félórás út a fülledt kisbuszban, az az Ararát volt, az örmények szent hegye. Jereván bizonyos részeiről is jól látható, innen azonban még szebb volt és még közelibb. Hatalmas volt, gyönyörű és a csúcsa környékét még júliusban is hó borította.
Az Ararát Jerevánból
...és Echmiadzéből. A hegy határtól kb. 40 km-re terül el, Törökországban
A következő célpontunk a Szeván-tó volt, ahová Jereván északi pályaudvaráról indultak marsrutkák. A városközpontban felültünk a 259-es buszra (ami egyike lehetett a forgalmasabb járatoknak, mert tényleg busz volt, nem minibusz), abban a tudatban, hogy a fél várost átszelő járat vége a pályaudvar lesz. Nem az lett, mert a busz tovább ment, két szomszédos kisvároson át, és Abovjan buszpályaudvara lett a végállomás. Amikor erre rájöttem, gondoltam, hogy nem olyan nagy tragédia, biztos innen is lesz Szevánba járat, elvégre útba esik. A pályaudvaron volt egy csomó üres busz, az egyetlen utasok mi voltunk. Egy bódé körül férfiak sziesztáztak – alighanem a sofőrök –, és megkérdeztem őket, hogy megy-e innen busz Szevánba. Mondták, hogy nem, csak Jerevánból. Szálljunk fel a 259-es buszra, elvisz a jereváni pályaudvarig. Mindennek fültanúja volt az a sofőr is, aki hozott minket, és megkérdezte, hogy miért nem szóltunk neki, hogy hol akarunk leszállni. Nem akartam neki azt mondani, hogy mert még nem akklimatizálódtam eléggé, és a saját elképzeléseimből kiindulva meg sem fordult a fejemben, hogy egy fél országot kiszolgáló pályaudvart ne vennék észre magamtól is. Helyette inkább széles mosollyal az arcomon azt feleltem, hogy végülis mindegy, úgyis szeretünk utazni, és legalább itt is kicsit körülnéztünk. Erre ő is nevetett, hogyha szeretünk utazni, akkor jó... A többi sofőr pedig minden bizonnyal azóta is azon a két hülye eltévedt turistán viccelődik, ha eszükbe jutunk.
A buszon egyébként voltak kijelzők, de nem a következő megállót mutatták, hanem az útközben a hangszórókból áradó zenék lejátszási listáját. Az északi pályaudvart másodjára már nem vétettük el. Egy betonplacc volt, rajta 15-20 kisbusszal.
A Szeván-tó partján
A Szeván-tó hegyek között, 1900 méter magasan fekszik, és ennek megfelelően a vize nyáron is épp annyira hideg, hogy csak a legelszántabbak merészkedjenek be. Reggel még sima a víztükör, aztán délután elkezd fokozódni a szél erőssége, ahogy lehűl a levegő. Estefelé már olyan erősen fújt a tó felől, hogy a sirályok a szembeszélben lebegtek: úgy csináltak, mintha repültek volna, de valójában nemigen haladtak előre.
A Szeván-tó partja turisztikailag minimális infrastruktúrával rendelkezik. Nekem lenne egy csomó ötletem, amivel fejleszteni lehetne. Például gyalog- és kerékpárutak kiépítésével a tó körül, csónak, kenu stb. bérlési lehetőséggel, hajó-összeköttetéssel a partok között, utas barát tömegközlekedéssel a tó körül. Megérné, mert tényleg gyönyörű hely.
Szemben Szevanavank és az írószövetség nyaralójának ikonikus épülete
Egyik reggel elindultunk, hogy a tó partja mentén a saját csapásunkat kimérve megnézzük a néhány kilométerre lévő Szevanavank-félszigetet, amit arrafelé megtévesztően most is szigetnek hívnak, mert valaha tényleg az volt. Szeván város közelében a parttól kicsit eltávolodva nagy ívben kikerültünk két tehéncsordát, nehogy tehéntámadás áldozatai legyünk, mint az az Alpokban megesik néha az ott kirándulókkal. A főút közelében jártunk egy néptelen dűlőúton, amikor egy kis bódészerű tákolmány mellett mentünk volna el. Pont arról beszélgettünk, hogy akárhol nem mernénk ilyen helyeken sétálni, Boszniában vagy Horvátországban még mindig könnyen aknára léphet az ember. Aknaveszély valóban nem volt, azzal viszont nem számoltunk, hogy abból a bódéból, éppen ahogy elhaladnánk előtte, egy vérszomjas kaukázusi juhászkutya fog ránk rontani. Nem emlékszem rá, hogy kerültem volna valaha olyan helyzetbe, ahol egy pillanat töredékéig átfutott az agyamon, hogy akkor ennyi volt, és nincs tovább. Mindketten ösztönösen rohanni kezdtünk, ketten kétfelé. A kutya először felém indult meg. Menekülés közben hallottam a lánccsörgést, és valahogy homályosan tudatosodott bennem, hogy attól a lánctól egy ponton túl nem tud majd utánam jönni. Jó messzire elfutottam, mire hátra mertem nézni. P.-t nem láttam a bódétól, de a szemem sarkából úgy tűnt, mintha ő is el tudott volna menekülni. A kutya hosszú láncát megfeszítve felé fordulva őrjöngött. Ekkor egy másik kis épületből kijött egy férfi, a kutya gazdája, bezárta a kutyát, és megkérdezte, hogy jól vagyunk-e. Nekem csak a szívem kalapált, P. viszont szétzúzta magát egy kőkupacon, amin hátrafelé menekülve átesett. Mindenhol tele lett horzsolásokkal, zúzódásokkal, és komolyabban megsérült a bokája.
Az egyik szép szevanavanki templom
Először nem tűnt olyan súlyosnak, és gyalog indultunk tovább a városba. Aztán az út szélén felvett minket a fenevad gazdája, utánunk jött, minden bizonnyal furdalta a lelkiismeret. Kérdezte, hogy jártunk-e már a szigeten, mondtuk, hogy az lett volna tervben mára... Elvitt minket, és utána még ide-oda furikázott, de már semmihez sem volt kedvem igazán. P. másnap reggel már nem nagyon tudott két lábon közlekedni, én pedig semmi másra nem vágytam, csakhogy otthon lehessek, úgyhogy félbeszakítottuk az utat, és hazajöttünk.