Rosszul születettek – találóbb címe nem is lehetne annak a lengyel riportkötetnek, amely a második világháború és a rendszerváltás közötti korszak modern építészetének mai szemmel nézve is különleges remekei előtt tiszteleg. Olyan épületek sorsával ismerkedhetünk meg, amelyek nehéz, fájdalmas emlékezetű időkben születtek, így aztán lehettek bármilyen szépek, eredetiek és mindezeken túl még funkcionálisak is – a rendszerváltás után gyakran mostoha gyermekekké váltak, „elfelejtkeztünk a létezésükről, nem törődtünk velük többet, rájuk se néztünk. Léteztek, de számunkra láthatatlanok voltak.”(1) Pusztán azért, mert rosszkor születtek.
Részben ennek a könyvnek köszönhetően kezdtem el más szemmel nézni és fotózni korábbról már jól ismert vagy újonnan felfedezett épületeket Varsóban. És persze megismerkedni a nem kevésbé érdekes történeteikkel. Íme néhány közülük.
Lakóépületek – az élet 172 négyzetméteren
Ha a korszakban épült társasházakra gondolunk, talán nincs ember az egykori keleti blokkból, akinek ne a panelházak jutnának először eszébe. Varsóban is van belőlük, nem is kevés, ráadásul ott egyáltalán nem számítanak ritkaságnak a tizenöt emeletes monstrumok sem.
Az óváros közvetlen közelében, az ulica Karowej 18. szám alatt található bézs színű blokkra véletlenül sem lehetne rásütni a középszerűség bélyegét. Jól ismerik a varsóiak is, aki pedig először látja, biztos, hogy megakad rajta a szeme, és elidőz előtte egy keveset, hogy jobban szemügyre vegye.
Az épület karakterességét eredeti módon elrendezett erkélyeinek köszönheti, amelyek az utcaszint emelkedésével harmonizálva, lépcsősen elrendezett téglatesteket formáznak.
Az 1970-es években épült háznak van egy testvére is, amely le sem tagadhatná, hogy ugyanazoknak az építészeknek a tervezőasztalán született. Jerzy Kuźmienka és Piotr Sembrat másik rendkívül látványos lakóépülete innen nem messze, az ulica Koziej 9. szám alatt bújik meg. Jóllehet ez is az óváros közvetlen szomszédsága, mégis a helyiek közül is csak kevesen ismerik ezt az egyébként tekintélyes méretű épületet.
A hangulatos kis utcában sétálva hiába keressük a 7-es és a 11-es szám között, elsőre olyan, mintha nem lenne ott semmi, csak egy parkká alakított foghíjtelek. A kapun belépve, a fák mögött aztán rácsodálkozik az ember, hogy egy ekkora épület is elfér itt.
Nem véletlenül. A társasházat szándékosan rejtették el a kíváncsi tekintetek elől, ugyanis csak igen jó elvtársak (leginkább minisztériumi dolgozók és állami intézetek alkalmazottai, és közülük sem akárkik) számíthattak arra, hogy itt utalnak ki nekik lakást. Ennek megfelelően a korszak tömegesen épülő lakóházaival ellentétben itt a kényelemre is adtak, 23 lakás mérete meghaladja a 100 négyzetmétert, ebből kettő ráadásul kétszintes. Amikor idén márciusban ott jártam, az egyik lakás ablakain plakátok hirdették, hogy eladó a 172 négyzetméteres rezidencia.
Az épületet érdemes körbejárni, mert minden oldalról más-más képet mutat. A park felől a fák közelsége és a lépcsőzetesen elrendezett, növényekkel díszített erkélyeknek köszönhetően egészen idillikus látvány. Oldalról jól megfigyelhető, hogy nem csak függőlegesen lépcsőzetes az épület, hanem a magasabbik vége felé szélességében is egyre kiterjedtebb lesz. Hátulról nézve pedig lőrésszerű ablakainak köszönhetően egy egészen barátságtalan, bunkerszerű épületet láthatunk. (2)
Kíváncsiságból és a mihez tartás végett rákerestem, hogy mennyibe kerülhet itt egy lakás. A morizon.pl ingatlanos oldalon találtam is egy 170 négyzetméteres apartmant (talán pont azt, amit már márciusban is árultak), potom 4 millió złotyért (kb. 300 millió forint) meg is vásárolható. A négyzetméter ár kb. 1.765.000 Ft-ra jön ki, igaz, tartozik hozzá egy 16 négyzetméteres erkély, egy pincehelyiség és két parkolóhely is a garázsban.
Vasútállomások ráncfelvarrás után
Aki vonattal érkezik Varsóba, és a városközpontban szeretné, hogy a lába először a lengyel főváros talaját érje, az jó eséllyel a Dworzec Centralny (Központi pályaudvar) földalatti peronján fog leszállni a vonatról.
Arseniusz Romanowicz és Piotr Szymaniak tervei nem kevesebbet, mint 26 évet pihentek a fiókban, amikor 1972-ben elhangzott a varázsszó, miszerint meg lehet kezdeni az építkezést (az építészpáros utóbbi tagja már nem érhette meg). Az új pályaudvar felépítésére azonban mindössze három évet adtak, 1975-re, a VII. pártkongresszusra ugyanis késznek kellett lennie. Az idő szűkös volt egy ekkora volumenű projekthez, a dolog mégsem tűnt lehetetlennek, annál is inkább, mert a hatalom, tudatában a rövid határidőnek, mindenben segített, hogy az építkezés minél gördülékenyebben haladjon: a több ezer munkás mellett időnként a hadsereget is kivezényelték besegíteni, Romanowicz pedig gyakorlatilag bárminek a beszerzésére engedélyt kapott, amire csak szüksége volt a kivitelezéshez. Az építkezés éveiben például az ország teljes márvány és gránit kitermelése ide került.
És nem hiába, mert bár az utolsó pillanatra, de kész lett. 1975. december 5-én maga Leonyid Brezsnyev is megcsodálhatta, amikor vonata elsőként siklott be a vadonatúj pályaudvarra. Nemcsak Brezsnyev ámult és bámult, a nép körében is nagy népszerűségnek örvendett, ugyanis Lengyelország legmodernebb épületének számított. Az emberek állítólag megállás nélkül mozgólépcsőztek és tesztelték a mozgásérzékelővel működő automata ajtókat.
Aztán a pályaudvar lassan, de biztosan hanyatlásnak indult, és harminc évvel később már semmi sem maradt meg a régi pompából. Éppen ellenkezőleg, az emberek nagy része legszívesebben egyenesen dinamittal esett volna neki.
A bevezetőben említett könyv szerzője szerint két dolognak köszönhető, hogy körülbelül tíz évvel ezelőtt az akkora már igencsak kritikus állapotba került pályaudvar épületét nem dózerolták le úgy, ahogy volt. Az egyik az a 2007-es jó hír volt, hogy a 2012-es foci Európa-bajnokságot Lengyelország rendezheti Ukrajnával közösen. A másik pedig a 2008-ban beköszöntött, cseppet sem örömteli világgazdasági válság.
Az Európa-bajnokságra ugyanis nemcsak stadionokat kellett építeni, hanem autópályákat, utasbarát repülőtereket és a meglévőknél jelentősen bizalomgerjesztőbb vasúti pályaudvarokat is. A műemlékvédelmi státuszt nem élvező pályaudvarok esetében (amilyen a varsói is volt) a bontás és egy vadonatúj épület felhúzása lett volna a legkézenfekvőbb megoldás. „A húgytól és odaégett kebabtól bűzlő vasúti csarnokok lerombolásáról Lengyelország széltében-hosszában terveket szövögettek.‟ (3) A válság azonban természetesen gátat szabott a rombolási vágynak, és az adott helyzetben pénzügyileg racionálisabb megoldást választották: alaposan felújították.
A pályaudvar környéke 1962-ben és 2018-ban a Kultúra és Tudomány Palotájából fényképezve (a régi felvétel forrása: Fortepan, adományozó: Nagy Gyula)
A riportkötetből megtudtam azt is, hogy a felújítás számos meglepetést tartogatott. Amikor például a pályaudvar egyik aluljáróján dolgoztak, a munkások fejére váratlanul pénztárcaeső hullott. A zsebtolvajok ugyanis előszeretettel hajították az aluljáró szerkezetében lévő résbe a kifosztott tárcákat. Amikor pedig 2011 júniusában elment az áram a pályaudvar egész területén – éppen az ultramodernre felújított vécék megnyitó-ünnepségének idején –, közel négy órába telt, mire megtalálták a meghibásodás okát. Addig pedig az ország legfontosabb vasúti csomópontjában álltak a vonatok az alagútban. (4)
Az építészpáros egyébként a lengyel vasutak amolyan házi építészei voltak, több más állomásépület terve is az ő nevükhoz fűződik. Az én személyes két kedvencem az 1963-ban átadott Warszawa Ochota és Warszawa Powiśle állomások, melyek kiváló példái annak, hogy kevés pénzből, drága megoldások nélkül is lehet szép és funkcionális épületeket emelni. Éppen egyszerűségükkel és könnyedségükkel nyűgöznek le. Tíz évvel ezelőtt mindkét állomás (a Powiśle felső és alsó épülete is) alapos felújításon estek át, melyet követően újra régi fényükben pompáznak. (5)
A Powiśle alsó épülete, mely korábban jegypénztárként funkcionált, 2009 óta a város egyik leghipszterebb kiülős helye jó időben.
A Rotunda PKO újjászületései
Végezetül ne maradjon ki Varsó központjának ikonikus épülete, az aleje Jerozolimskie és az ulica Marszałkowska sarkán lévő Rotunda sem. Annál is inkább, mert igencsak kalandos sorsú épületről van szó, mely alig több, mint ötven esztendeje alatt kétszer gyakorlatilag megsemmisült, és éppen folyamatban van a második újjászületése.
A Rotunda 1981-ben (forrás: Fortepan, adományozó: Jankó Attila)
Na de ne szaladjunk ennyire előre. A Rotunda építését 1960-ban kezdték, és 1966-ban adták át. Aztán 1979 februárjában egy tragikus gázrobbanás következtében az épület 70 százaléka megsemmisült, melyet azonban villámgyorsan, még ugyanabban az évben helyreállítottak, gyakorlatilag az eredetivel tökéletesen megegyezően.
A Rotunda második élete hosszabbra sikerült, és egészen 2017-ig tartott, amikor azonban a tulajdonos PKO BP banknak sikerült elérnie, hogy bontási engedélyt adjanak ki rá annak ellenére, hogy az épület műemléki besorolás alá esett. Arra hivatkozva, hogy a szerkezet már nem az eredeti, hanem a robbanás utáni újjáépítés során keletkezett, a műemlékvédelem nem problémázott az engedély kiadásán. Egy héttel a bontás megkezdése után a fővárosi műemlékvédelem viszont leállíttatta a munkálatokat, minthogy menet közben kiderült, hogy mégiscsak eredeti a szerkezet. Így vagy úgy, az elmúlt év tavaszán a Rotundát végül mégiscsak elbontották, hogy a helyére – a bank ígérete szerint – korszerű technológia és anyagok felhasználásával építsenek egy ugyanolyat. A második újjászületés 2018 végére várható. (6)
Nagyjából hasonló készültségi szinten 1962-ben és 2018 márciusában (a régebbi felvétel forrása: Fortepan, adományozó: Nagy Gyula)
2014-ben különös címet nyert el a tulajdonos PKO BP bank. A Miastoszpeciciel 2014 (=városcsúfító) elnevezésű versenyen ugyanis az első helyet érdemelte ki azzal, hogy „rendszeresen nagyformátumú reklámokkal borítja be a varsói Rotunda épületét (...) a város egyik legforgalmasabb, legreprezentatívabb területén”. (7) (A felvétel 2010-ben készült.)
***
(1) Filip Springer: Źle urodzone. Reportaże o architekturze PRL-u. Karakter, Krakkó, 2017. 8.o.
(2) http://cargocollective.com/powojennymodernizm/Karowa-18
Filip Springer: Księga zachwytów. Agora, Varsó, 2016. 186–189.o.
(3) Filip Springer: Źle urodzone. Reportaże o architekturze PRL-u. Karakter, Krakkó, 2017. 120.o.
(4) Filip Springer: Źle urodzone. Reportaże o architekturze PRL-u. Karakter, Krakkó, 2017. 112–143.o.
(5) Filip Springer: Księga zachwytów. Agora, Varsó, 2016. 190–193.o.
(6) http://warszawa.wyborcza.pl/warszawa/7,54420,21506016,rotunda-konserwator-wstrzymuje-rozbiorke.html?disableRedirects=true
(7) http://www.rp.pl/artykul/1132634-Warszawska-Rotunda-szpeci.html