Tirana belvárosa viszonylag rendezett, kellemes, és kevesebb a szemét, mint a másik két albán városban, ahol jártunk.
És itt vannak kerékpárutak is. Nem mindegyik használható, mert van, amin autók parkolnak sorban, de nincs is annyi biciklis. Tiranában találkoztunk először működő gyalogoslámpával is. Ettől függetlenül az emberek ugyanúgy átszaladnak a bármilyen szélességű úton, bármekkora forgalomban, rendőrautó előtt is.
A hentesek kirakatában nyúzott bárányok lógnak, egészben, üveges tekintettel bámulnak a semmibe. Az állatkereskedésekben kutyák és macskák ketrecbe és akváriumüvegbe zárva várják a megváltást. Talán itt hiányzik az a fajta érzékenység, aminek köszönhetően az ember családtagként szereti a háziállatait, és nem szívesen találkozik az ebédre elfogyasztott állat tekintetével.
Tettünk egy rövid kirándulást Krujëba, ahol a törökverő Szkander bég született és amelyet csak harminc évnyi keserves próbálkozás után sikerült bevennie az ellenségnek.
„A krujëi régi erődből csak egy kőtorony maradt, egy kis falrészlet meg az alapok körvonala. A többit Pranvera Hoxha, Enver lánya építette 1982-ben. Mérnök volt, hatalma volt, és így képzelte el az albán középkort.”[i]
Tiranából aztán Macedónia felé vettük az irányt, az Ohridi-tó partján készültünk eltölteni egy napot. Későn vettük észre, hogy a GPS rossz irányba visz minket, vagyis az irány jó volt, csak nem a főutat választotta. Már vagy egy órája autóztunk, és nem akartunk visszafordulni. Beértünk egy zsákfaluba, ahol az akkor már sokat hallott „fordulj vissza, ahol tudsz” utasítást kaptuk, de annyit hallottuk már ezt a Balkánon, hogy nehéz volt komolyan venni. Az aszfaltozott út az apró falu közepén ugyan véget ért, és szemmel láthatóan semelyik irányban sem folytatódott, de a papírtérkép szerint kellett lennie egy útnak a faluból, ami némi kacskaringóval rávezet főútra. Efelől érdeklődtünk a helybelieknél, akik igencsak meglepődhettek az idegen rendszámú autó láttán Isten háta mögött falujukban. Az út igen, létezik, mondták, és mutatták, hogy merre, majd rápillantottak az autóra, de azzal a kocsival nemigen ajánlják, mert leginkább szamárháton járható.
Így másfél órányi kanyargós autózást újabb másfél órányi kanyargós autózás követett. Az Ohridi-tó partja helyett megint Tiranában találtuk magunkat. Fáradtak voltunk és farkaséhesek, és kellett egy biztos pont, úgyhogy visszamentünk ugyanabba az étterembe, ahol tegnap olyan jót ettünk. A paradicsomos spagettiből erőt merítve folytatjuk utunkat Macedónia felé.
[i] Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba. Magvető, Budapest, 2006. 140. o. (ford. Körner Gábor).