Elsőre jó ötletnek tűnt, hogy gyalog induljunk el a kikötőből a hotelbe, elvégre elsősorban túrázni jöttünk Máltára. Mġarrból Xlendibe gyalogosan 12 km az út a térkép szerint, az idő kellemes volt, 20 fok, a kék eget bárányfelhők tarkították, kívánni sem lehetett volna szebbet. Gyönyörű, part menti ösvényeken vezetett az utunk, és csendes büszkeség töltött el, hogy néhány óra alvás, két óra repülés, másfél óra buszozás és fél óra kompozás után még 3-4 óra gyaloglásra vállalkoztunk, hogy végül elegánsan besétáljunk a célba.

Aztán feltűnt, hogy a távolban mintha egyre sötétebb lenne az ég, de messze van az még, megússzuk, talán nem is felénk jön... De mégis, felénk jön, sőt, mintha még sötétebb lenne… Talán eljutunk a következő településig, mielőtt leszakadna az ég… De milyen településig, a túraútvonal ezen szakaszán nincs semmiféle település jelölve…

Voltak viszont szemmel láthatóan két kézzel összeeszkábált kis kalyibák, némelyik lezárva, némelyik viszont tárva-nyitva, úgyhogy behúzódtunk egy ilyenbe. Egy órát kuporogtunk ott, aztán egymást győzködve, hogy látod, már kezd alábbhagyni, sőt, mintha a távolban már világosabb is lenne egy kicsivel az ég, továbbindultunk. Átmenetileg valóban alábbhagyott, de aztán rövidesen újra rákezdett, és nem is állt el másnap reggelig. Úgyhogy tulajdonképpen jól tettük, hogy nem vártunk tovább. Bőrig ázva, sárosan eljutottunk Mġarr ix-Xini öblébe, ahol legnagyobb meglepetésünkre nyitva volt a strand étterme, sőt, két asztalnyi vendéggel vidáman üzemelt. Azt hittem, hogy egy egyszerű strandbüfé, de a rendelésünk leadását követően az egyik vendég némileg feddőleg értésünkre adta, hogy Gozo legjobb éttermében vagyunk, célozva rá, hogy lehet, hogy nem hamburgert és raviolit kellett volna rendelnünk. Lehet, de azért nem volt rossz az a ravioli sem. Igazából azt sem bántuk volna, ha szárazkenyeret tesznek elénk, csak tető legyen a fejünk felett, és ne kelljen bokáig merülve gyalogolnunk az agyagos ösvényeken.

Az étteremnek csak teraszos része volt, és csak két asztal felett volt tető, mind a kettő foglalt volt, amikor odaértünk. Az egyiknél egy francia társaság ült, a másiknál pedig a minket felvilágosító törzsvendég beszélgetett angolul két spanyollal. Az asztaluk végében volt még néhány hely, úgyhogy odakéredzkedtünk. A közvetlen törzsvendég elmondta nekünk, hogy máltai, és megkérdezte tőlünk, hogy németek vagyunk-e. Talán mert csak németekről feltételezte, hogy képesek szakadó esőben is túrázni. Mindenesetre negyed órával később láttunk megérkezni még egy párt az öbölbe, akik egyenesen a partra mentek, és a szakadó esőtől cseppet sem zavartatva egy piknikasztalnál eszegettek békésen. Valahol irigylésre méltó volt, hogy látszólag milyen egyszerűen felül tudnak emelkedni az olyan zavaró tényezőkön, mint egy felhőszakadás. Igaz, rajtuk volt esőkabát. Meg az is lehet, hogy ők tényleg németek voltak.

Éhesek már nem voltunk, a csuromvizes nadrágom viszont kellemetlenül rámtapadt, fáztam is, és leghőbb vágyam volt, hogy az étterem teraszáról egyenesen a hotelszobába teleportálhassak. Urasan, taxival távoztunk.

November közepén töltöttünk egy hetet Máltán, pontosabban először három napot a kisebbik lakott szigeten, Gozón, aztán négyet a nagyobbikon, melyet akárcsak az országot, szintén Máltának hívnak. Az előrejelzések szerint novemberben napközben 20 fok körüli hőmérsékletre lehet számítani, a tenger 22 fokos, és a 30 napból átlagosan 13-ban esik az eső. Ottlétünk alatt nagyjából így is alakult az időjárás. Az első és az utolsó nap tett keresztbe az eső a kinti programoknak, közte csak amolyan angolosan esett egy kicsit, aztán elállt, aztán kisütött a nap és megint csepergett. És volt két-három olyan nap is, amikor szikrázó napsütésben túrázgattunk.

Merthogy Gozo rendkívül jó hely túrázásra! A sziget turisztikai honlapjáról egy csomó túraútvonal letölthető teljesen ingyen, térképpel, a látványosságokat és a növény- és állatvilágot ismertető útikalauzzal.* A sziget szinte teljesen körbetúrázható a part mentén, néhány helyen visz csak beljebb az út, ahol magánterület a közvetlen tengerparti szakasz. Meredek sziklafalak, kaktuszbokrok és barátságos, dögönyéhes macskák voltak állandó kísérőink az ott töltött három nap alatt.

Málta a világ egyik legsűrűbben lakott országa, kb. 1350 fő lakik egy négyzetkilométeren. Hogy ez a valóságban mit jelent, a Ċirkewwa és Valletta közötti útszakaszon kiválóan érzékelhető. Település települést ér, a dugónak se vége, se hossza, így hétvégén és hétköznap egyaránt másfél óra alatt sikerült busszal megtenni a 30 km-es utat.

Bár a nagyobbik szigetre is berajzoltak számos túraútvonalat, különösen a déli, meredek sziklafalban végződő part mentén, nagyon ne élje bele magát senki, hogy a természet lágy ölén fog andalogni. Jóllehet, a sziget déli része sokkal kevésbé lakott, országutak azért vezetnek errefelé, amik ugyan nem túl forgalmasak, de annyira azért mégis, hogy nem illene túraösvényként feltüntetni őket. Különösen, hogy átlagosan úgy öt percenként egy arra száguldó teherautó is felkavarja a port a kőbányába jövet-menet.

Túrázás terén tehát mindenképpen Gozóra szavazok, de azért a nagyobbik szigetet sem szeretném leírni. Valletta volt az első város Európában, amelyet megterveztek: az utcák szinte kivétel nélkül egyenesek, hogy a tenger felől érkező szellőnek semmi ne állja útját, és hűsíthesse őket, az épületek pedig elég magasak ahhoz, hogy a nap nagy részében árnyékba boruljanak az utcák. Azért a nyári hőségben így sem tartozik a városnézés a legkellemesebb dolgok közé, de a novemberi 20 fok ideális, és a turisták sűrűsége is csak a fő utcán nagyobb a kívánatosnál.

Valletta 2018-ban Európa kulturális fővárosa volt, és ennek részeként jó néhány máltai szólás-mondást vizualizáltak akképpen, hogy szoborba öntötték. Ilyen volt például a meggondolatlan macska vak kölyköket szül...

...vagyis a sebtében hozott átgondolatlan döntések és az így végzett munka gyakran hibákat eredményeznek.

Vagy egy másik, miszerint az, aki bedugja magát a hagyma és a héja közé, hagymaszagú lesz...

...azaz, aki más dolgába üti az orrát, magának keresi a bajt.

Ez pedig az útikönyvek által ajánlott egyik kötelező természeti képződmény Máltán, a Szent Péter-öböl. A víz elég mély ahhoz, hogy műugrótehetségét bárki kipróbálhassa.

Marsaxlokk és jellegzetes színes halászbárkái

Mdina városa, melynek utcáin turisták andalognak...

... és egy jobbkormányos 120-as Skoda parkol.

És a Dingli-sziklák Málta déli részén, ahol szívesen pózolnak az emberek.

***

*https://www.visitgozo.com/what-to-do-in-gozo/escape/country-walks-rambling/

„Egy évben 358 nap fúj a szél, 296 nap van köd, 240 nap esik valami, 175 nap a hőmérséklet nulla fok alatt van. Ha fúj, akkor úgy, hogy levegőt sem lehet venni. Ha köd van, akkor olyan nagy, hogy az autók előtt munkásoknak kell menniük, és figyelniük, hogy tovább is út van-e még vagy már csak szakadék. Ha esik, akkor általában eső vagy havas eső, de úgy, hogy utána a cipőkből borogatni lehet a vizet. Hó csak júliusban nincs. Ha hideg van, akkor akár mínusz harminc fok is. A Śnieżka – az Óriás-hegység legmagasabb csúcsa – nem más, mint ezerhatszázkét méternyi probléma.‟(1)

Ilyen, nem mindennapi körülmények között épült fel a hegycsúcson található meteorológiai megfigyelő-állomás, amely éppen ezeknek a nem mindennapi körülményeknek köszönheti nem mindennapi megjelenését. A három, különböző méretű, egymáson elhelyezkedő korongból álló építményen és az építéshez szükséges infrastruktúrán tíz éven keresztül dolgoztak, míg 1974-ben végre elkészült. Mielőtt magához a megfigyelő-állomáshoz hozzáfoghattak volna, meg kellett építeni ugyanis az oda vezető utat is. A munkát nem könnyítették az extrém körülmények, amelyek egy évben mindössze három hónapon át tették lehetővé, hogy érdemben haladjanak az építkezéssel.

Az építészek, Witold Lipiński és Waldemar Wawrzyniak eredeti elképzelése szerint az obszervatórium lapos korongjai az Óriás-hegység jellegzetes, erózió formázta gömbölyded szikláira hivatottak emlékeztetni. A nép azonban az átadást követően rövidesen a Śnieżkán landolt repülő csészealjakról kezdett beszélni, a rendszerváltás után pedig egyre gyakrabban emlegették „három hamburgerként‟ őket. (2)

Ez a három hamburger volt az, ahonnan az alsó-sziléziai kirándulásunk gondolata kiindult, merthogy miután végignéztem egy rakás róluk készült felvételt és megismerkedtem keletkezésük történetével, mindenképp szerettem volna látni őket a saját szememmel is.

A Śnieżkához a legjobb kiinduló pont Karpacz, az Óriás-hegység Zakopanéja (talán elég, ha annyit mondok, hogy a nem egész 5000 fős településen 11 ezer szálláshely van), melynek közigazgatási határain belül található a csúcs. Légvonalban nincs is messze, és tiszta időben vagy ha a felhők elég magasan vannak, a település szinte bármely pontjáról látható, a szintkülönbség azonban körülbelül 900 méter. Nem is voltam róla meggyőződve, hogy mint tökéletesen tapasztalatlan túrázók, el is jutunk a hamburgerekig, de szerencsére az aggodalmam teljesen alaptalannak bizonyult.

Felfelé a fekete ösvényt választottuk (menet közben rájöttünk, hogy valószínűleg a legnehezebb és legmeredekebb útvonalat), az eső időnként csöpögött egy kicsit, de az itt mindig benne van a pakliban. A Równiánál (közvetlenül a Śnieżka alatt található, 1444 méter magas csúcs) elértünk a felhők közé, úgyhogy néhány méternél tovább nem láttunk előre.

Amikor elkezdtünk a Śnieżkára mászni, már egészen holdbéli táj vett bennünket körül. A fehér burokban sejtelmesnek hatott mellettünk a meredek, köves hegyoldal. Aztán többször dörgött az ég, és nagyon nem örültem volna, ha ott tör ki a vihar, de úgy tűnt, hogy lejjebbről jött a hang. Tiszta időben a Równiáról jól látszanak a hamburgerek, látványos felvételeket lehet készíteni, de aznap a felhők között nem láttunk se felfelé, se lefelé az orrunk hegyénél tovább. Fogalmunk sem volt, hogy mennyi van még hátra a meredek felfelé kapaszkodásból, így különösen nagy öröm volt, amikor egyszer csak megpillantottam a hamburgereket.

A csúcson gyorsan jöttek-mentek a felhők, egyszer alattunk voltak, egy pillanattal később pedig jöttek magasabban lévők, és közöttük voltunk. Miután körülnéztünk odafent és elkezdett szakadni az eső, behúzódtunk a legnagyobb hamburgerbe, ahol étterem működik. Itt szerettem volna megkoronázni a csúcsmászást egy jó ebéddel, az étterem azonban vélhetően csak főszezonban üzemel, mert ottjártunkkor (május végén) az épület közepén lerekesztett kis területen egy kávézó szerény kínálatával kellett beérjük. (Az árak már nem voltak olyan szerények: Sir Morton tea – 7 zł, automata ízű forró csokoládé – 15! Az egyetlen étel pedig kolbász kenyérrel 30 złotyért, hozzá 2 złotyért lehetett venni kovászos uborkát.)

A Śnieżka a lengyel-cseh határon található, a hamburgerek a képzeletbeli határvonalat súrolják lengyel oldalról. Odafent a csúcson van a cseheknek is vendéglátóipari egységük, egy kevésbé látványos bódé, amelyben büfé üzemel. 

A Śnieżkán az obszervatórium mellett a másik nevezetesség a Szent Lőrinc kápolna.

Kilátás a Śnieżkáról Csehország felé

2009 márciusában, a ránehezedő hó és jég súlya alatt a legkisebb korong – melyben a meteorológiai mérésekhez szükséges berendezések kaptak helyet – összeomlott. A média a repülő csészealjak elbontásával rémisztgetett, végül azonban, minthogy az évtizedek alatt a kozmikus építmény az Óriás-hegység építészeti ikonjává vált, szerencsére a helyreállítás mellett döntöttek.

A Śnieżka meghódításáig távol állt tőlem a túrázás öröme, és ha nincsenek ott azok a hamburgerek, egészen biztosan nem támadt volna az a remek ötletem, hogy a szabadságunkat részben túrázással töltsük. A hegyről lefelé jövet azonban elhatároztuk, hogyha másnapra nem lesz elviselhetetlen izomlázunk, akkor – előzetes terveimmel ellentétben – bejárunk egy másik útvonalat.

És így is tettünk. Másnap sokkal szebb és tisztább idő volt, és a sárga ösvényen elindulva útba ejtettük az Óriás-hegység természeti látványosságait, az erózió formázta kerekded sziklákat. 

Az első ilyen szikla csoportosulás az 1090 méter magasan található Macskák (Kotki).

 Kb. 10 perc sétára vannak innen 1204 méter magasan a Zarándokok (Pielgrzymy), amelyek igazán az ösvényen továbbhaladva, felülnézetből válnak látványossá. 

Szinte a hegygerincen, 1423 méter magasan található a Napraforgó (Słonecznik). Nevét onnan kapta, hogy néhány környező település lakói egykor abból állapították meg, hogy dél van, hogy a nap éppen a sziklák fölött járt.

Innen a Śnieżka felé vettük az utat, ami a hegygerincen egy körülbelül 6 km-es, kellemes sétát jelent. A legmagasabb csúcsot nem akartuk még egyszer megmászni, de a tiszta időt kihasználva szerettem volna a Równiáról is megnézni a hamburgereket, és hogy hogy is néz ki egészben az a csúcs, amit előző nap a felhőkbe burkolózva megmásztunk.

Karpacznak van egy egészen különös nevezetessége, mégpedig az egyik útszakaszán található gravitációs anomália. Az elhelyezett tábla szerint itt 4%-kal kisebb a gravitáció, mint normál esetben lenne. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az emelkedőnek felfelé gurulnak a tárgyak: a turistákkal teli, üresbe tett busz éppúgy megcsinálta a mutatványt, mint az ásványvizes palackunk. A jelenségről találtam egy régi Index-cikket, amelyben Karpaczról is említést tesznek.

Végezetül pedig, akit éppúgy magával ragadtak valamiért az obszervatórium csészealjai, mint engem, azt minden bizonnyal egy másik, Witold Lipiński által tervezett épület sem fog hidegen hagyni.

Wrocław egyik kertvárosi részén található családi házát saját maga tervezte. Az iglura emlékeztető lakóépület láttán kétség sem fér hozzá, hogy kreativitásnak nem lehetett híján az építész, pénznek azonban annál inkább. Éppen ezért nagyrészt két keze munkájával egymaga építette fel, többek között a második világháborús romok eltakarítása során szerzett tégla felhasználásával.

Az iglu-ház kívülről szűkösnek tűnhet, pedig nem az. Egy nappali, két hálószoba, egy fürdőszoba és egy konyha található benne, a galérián pedig dolgozószoba lett kialakítva.

Lipiński családi háza kísérleti terepként is szolgált, az építész különböző méréseket végzett itt rendszeresen. Rendkívül érdeklődött ugyanis a bioklimatikus megoldások iránt, valami olyasminek volt az úttörője az 1960-as évek Lengyelországában, amit ma passzív építészetnek neveznénk. (3)

✴✴✴

(1) Filip Springer: Źle urodzone. Reportaże o architekturze PRL-u. Karakter, Krakkó, 2017. 16–20.o.

(2) Filip Springer: Księga zachwytów. Agora, Varsó, 2016. 314–317.o.

(3) Filip Springer: Źle urodzone. Reportaże o architekturze PRL-u. Karakter, Krakkó, 2017. 15–16.o.

Rosszul születettek – találóbb címe nem is lehetne annak a lengyel riportkötetnek, amely a második világháború és a rendszerváltás közötti korszak modern építészetének mai szemmel nézve is különleges remekei előtt tiszteleg. Olyan épületek sorsával ismerkedhetünk meg, amelyek nehéz, fájdalmas emlékezetű időkben születtek, így aztán lehettek bármilyen szépek, eredetiek és mindezeken túl még funkcionálisak is – a rendszerváltás után gyakran mostoha gyermekekké váltak, „elfelejtkeztünk a létezésükről, nem törődtünk velük többet, rájuk se néztünk. Léteztek, de számunkra láthatatlanok voltak.”(1) Pusztán azért, mert rosszkor születtek.

Részben ennek a könyvnek köszönhetően kezdtem el más szemmel nézni és fotózni korábbról már jól ismert vagy újonnan felfedezett épületeket Varsóban. És persze megismerkedni a nem kevésbé érdekes történeteikkel. Íme néhány közülük.

Lakóépületek – az élet 172 négyzetméteren

Ha a korszakban épült társasházakra gondolunk, talán nincs ember az egykori keleti blokkból, akinek ne a panelházak jutnának először eszébe. Varsóban is van belőlük, nem is kevés, ráadásul ott egyáltalán nem számítanak ritkaságnak a tizenöt emeletes monstrumok sem.

Az óváros közvetlen közelében, az ulica Karowej 18. szám alatt található bézs színű blokkra véletlenül sem lehetne rásütni a középszerűség bélyegét. Jól ismerik a varsóiak is, aki pedig először látja, biztos, hogy megakad rajta a szeme, és elidőz előtte egy keveset, hogy jobban szemügyre vegye.

Az épület karakterességét eredeti módon elrendezett erkélyeinek köszönheti, amelyek az utcaszint emelkedésével harmonizálva, lépcsősen elrendezett téglatesteket formáznak.

Az 1970-es években épült háznak van egy testvére is, amely le sem tagadhatná, hogy ugyanazoknak az építészeknek a tervezőasztalán született. Jerzy Kuźmienka és Piotr Sembrat másik rendkívül látványos lakóépülete innen nem messze, az ulica Koziej 9. szám alatt bújik meg. Jóllehet ez is az óváros közvetlen szomszédsága, mégis a helyiek közül is csak kevesen ismerik ezt az egyébként tekintélyes méretű épületet.

A hangulatos kis utcában sétálva hiába keressük a 7-es és a 11-es szám között, elsőre olyan, mintha nem lenne ott semmi, csak egy parkká alakított foghíjtelek. A kapun belépve, a fák mögött aztán rácsodálkozik az ember, hogy egy ekkora épület is elfér itt.

Nem véletlenül. A társasházat szándékosan rejtették el a kíváncsi tekintetek elől, ugyanis csak igen jó elvtársak (leginkább minisztériumi dolgozók és állami intézetek alkalmazottai, és közülük sem akárkik) számíthattak arra, hogy itt utalnak ki nekik lakást. Ennek megfelelően a korszak tömegesen épülő lakóházaival ellentétben itt a kényelemre is adtak, 23 lakás mérete meghaladja a 100 négyzetmétert, ebből kettő ráadásul kétszintes. Amikor idén márciusban ott jártam, az egyik lakás ablakain plakátok hirdették, hogy eladó a 172 négyzetméteres rezidencia.

Az épületet érdemes körbejárni, mert minden oldalról más-más képet mutat. A park felől a fák közelsége és a lépcsőzetesen elrendezett, növényekkel díszített erkélyeknek köszönhetően egészen idillikus látvány. Oldalról jól megfigyelhető, hogy nem csak függőlegesen lépcsőzetes az épület, hanem a magasabbik vége felé szélességében is egyre kiterjedtebb lesz. Hátulról nézve pedig lőrésszerű ablakainak köszönhetően egy egészen barátságtalan, bunkerszerű épületet láthatunk. (2)

Kíváncsiságból és a mihez tartás végett rákerestem, hogy mennyibe kerülhet itt egy lakás. A morizon.pl ingatlanos oldalon találtam is egy 170 négyzetméteres apartmant (talán pont azt, amit már márciusban is árultak), potom 4 millió złotyért (kb. 300 millió forint) meg is vásárolható. A négyzetméter ár kb. 1.765.000 Ft-ra jön ki, igaz, tartozik hozzá egy 16 négyzetméteres erkély, egy pincehelyiség és két parkolóhely is a garázsban.

Vasútállomások ráncfelvarrás után

Aki vonattal érkezik Varsóba, és a városközpontban szeretné, hogy a lába először a lengyel főváros talaját érje, az jó eséllyel a Dworzec Centralny (Központi pályaudvar) földalatti peronján fog leszállni a vonatról.

Arseniusz Romanowicz és Piotr Szymaniak tervei nem kevesebbet, mint 26 évet pihentek a fiókban, amikor 1972-ben elhangzott a varázsszó, miszerint meg lehet kezdeni az építkezést (az építészpáros utóbbi tagja már nem érhette meg). Az új pályaudvar felépítésére azonban mindössze három évet adtak, 1975-re, a VII. pártkongresszusra ugyanis késznek kellett lennie. Az idő szűkös volt egy ekkora volumenű projekthez, a dolog mégsem tűnt lehetetlennek, annál is inkább, mert a hatalom, tudatában a rövid határidőnek, mindenben segített, hogy az építkezés minél gördülékenyebben haladjon: a több ezer munkás mellett időnként a hadsereget is kivezényelték besegíteni, Romanowicz pedig gyakorlatilag bárminek a beszerzésére engedélyt kapott, amire csak szüksége volt a kivitelezéshez. Az építkezés éveiben például az ország teljes márvány és gránit kitermelése ide került.

És nem hiába, mert bár az utolsó pillanatra, de kész lett. 1975. december 5-én maga Leonyid Brezsnyev is megcsodálhatta, amikor vonata elsőként siklott be a vadonatúj pályaudvarra. Nemcsak Brezsnyev ámult és bámult, a nép körében is nagy népszerűségnek örvendett, ugyanis Lengyelország legmodernebb épületének számított. Az emberek állítólag megállás nélkül mozgólépcsőztek és tesztelték a mozgásérzékelővel működő automata ajtókat.

Aztán a pályaudvar lassan, de biztosan hanyatlásnak indult, és harminc évvel később már semmi sem maradt meg a régi pompából. Éppen ellenkezőleg, az emberek nagy része legszívesebben egyenesen dinamittal esett volna neki.

A bevezetőben említett könyv szerzője szerint két dolognak köszönhető, hogy körülbelül tíz évvel ezelőtt az akkora már igencsak kritikus állapotba került pályaudvar épületét nem dózerolták le úgy, ahogy volt. Az egyik az a 2007-es jó hír volt, hogy a 2012-es foci Európa-bajnokságot Lengyelország rendezheti Ukrajnával közösen. A másik pedig a 2008-ban beköszöntött, cseppet sem örömteli világgazdasági válság.

Az Európa-bajnokságra ugyanis nemcsak stadionokat kellett építeni, hanem autópályákat, utasbarát repülőtereket és a meglévőknél jelentősen bizalomgerjesztőbb vasúti pályaudvarokat is. A műemlékvédelmi státuszt nem élvező pályaudvarok esetében (amilyen a varsói is volt) a bontás és egy vadonatúj épület felhúzása lett volna a legkézenfekvőbb megoldás. „A húgytól és odaégett kebabtól bűzlő vasúti csarnokok lerombolásáról Lengyelország széltében-hosszában terveket szövögettek.‟ (3) A válság azonban természetesen gátat szabott a rombolási vágynak, és az adott helyzetben pénzügyileg racionálisabb megoldást választották: alaposan felújították.

A pályaudvar környéke 1962-ben és 2018-ban a Kultúra és Tudomány Palotájából fényképezve (a régi felvétel forrása: Fortepan, adományozó: Nagy Gyula)

A riportkötetből megtudtam azt is, hogy a felújítás számos meglepetést tartogatott. Amikor például a pályaudvar egyik aluljáróján dolgoztak, a munkások fejére váratlanul pénztárcaeső hullott. A zsebtolvajok ugyanis előszeretettel hajították az aluljáró szerkezetében lévő résbe a kifosztott tárcákat. Amikor pedig 2011 júniusában elment az áram a pályaudvar egész területén – éppen az ultramodernre felújított vécék megnyitó-ünnepségének idején –, közel négy órába telt, mire megtalálták a meghibásodás okát. Addig pedig az ország legfontosabb vasúti csomópontjában álltak a vonatok az alagútban. (4)

Az építészpáros egyébként a lengyel vasutak amolyan házi építészei voltak, több más állomásépület terve is az ő nevükhoz fűződik. Az én személyes két kedvencem az 1963-ban átadott Warszawa Ochota és Warszawa Powiśle állomások, melyek kiváló példái annak, hogy kevés pénzből, drága megoldások nélkül is lehet szép és funkcionális épületeket emelni. Éppen egyszerűségükkel és könnyedségükkel nyűgöznek le. Tíz évvel ezelőtt mindkét állomás (a Powiśle felső és alsó épülete is) alapos felújításon estek át, melyet követően újra régi fényükben pompáznak. (5)

A Powiśle alsó épülete, mely korábban jegypénztárként funkcionált, 2009 óta a város egyik leghipszterebb kiülős helye jó időben.

A Rotunda PKO újjászületései

Végezetül ne maradjon ki Varsó központjának ikonikus épülete, az aleje Jerozolimskie és az ulica Marszałkowska sarkán lévő Rotunda sem. Annál is inkább, mert igencsak kalandos sorsú épületről van szó, mely alig több, mint ötven esztendeje alatt kétszer gyakorlatilag megsemmisült, és éppen folyamatban van a második újjászületése.

A Rotunda 1981-ben (forrás: Fortepan, adományozó: Jankó Attila)

Na de ne szaladjunk ennyire előre. A Rotunda építését 1960-ban kezdték, és 1966-ban adták át. Aztán 1979 februárjában egy tragikus gázrobbanás következtében az épület 70 százaléka megsemmisült, melyet azonban villámgyorsan, még ugyanabban az évben helyreállítottak, gyakorlatilag az eredetivel tökéletesen megegyezően.

A Rotunda második élete hosszabbra sikerült, és egészen 2017-ig tartott, amikor azonban a tulajdonos PKO BP banknak sikerült elérnie, hogy bontási engedélyt adjanak ki rá annak ellenére, hogy az épület műemléki besorolás alá esett. Arra hivatkozva, hogy a szerkezet már nem az eredeti, hanem a robbanás utáni újjáépítés során keletkezett, a műemlékvédelem nem problémázott az engedély kiadásán. Egy héttel a bontás megkezdése után a fővárosi műemlékvédelem viszont leállíttatta a munkálatokat, minthogy menet közben kiderült, hogy mégiscsak eredeti a szerkezet. Így vagy úgy, az elmúlt év tavaszán a Rotundát végül mégiscsak elbontották, hogy a helyére – a bank ígérete szerint – korszerű technológia és anyagok felhasználásával építsenek egy ugyanolyat. A második újjászületés 2018 végére várható. (6)

Nagyjából hasonló készültségi szinten 1962-ben és 2018 márciusában (a régebbi felvétel forrása: Fortepan, adományozó: Nagy Gyula)

2014-ben különös címet nyert el a tulajdonos PKO BP bank. A Miastoszpeciciel 2014 (=városcsúfító) elnevezésű versenyen ugyanis az első helyet érdemelte ki azzal, hogy „rendszeresen nagyformátumú reklámokkal borítja be a varsói Rotunda épületét (...) a város egyik legforgalmasabb, legreprezentatívabb területén”. (7) (A felvétel 2010-ben készült.)

***

(1) Filip Springer: Źle urodzone. Reportaże o architekturze PRL-u. Karakter, Krakkó, 2017. 8.o.

(2) http://cargocollective.com/powojennymodernizm/Karowa-18

Filip Springer: Księga zachwytów. Agora, Varsó, 2016. 186–189.o.

(3) Filip Springer: Źle urodzone. Reportaże o architekturze PRL-u. Karakter, Krakkó, 2017. 120.o.

(4) Filip Springer: Źle urodzone. Reportaże o architekturze PRL-u. Karakter, Krakkó, 2017. 112–143.o.

(5) Filip Springer: Księga zachwytów. Agora, Varsó, 2016. 190–193.o.

(6) http://warszawa.wyborcza.pl/warszawa/7,54420,21506016,rotunda-konserwator-wstrzymuje-rozbiorke.html?disableRedirects=true

(7) http://www.rp.pl/artykul/1132634-Warszawska-Rotunda-szpeci.html

1993. december 12-én a Magyar Televízió egyes csatornáján félbeszakadt a Walt Disney bemutatja című rajzfilmválogatás vetítése. Éppen a Kacsamesék egyik epizódja ment, amikor 18 óra 8 perckor elsötétült a képernyő. Lejátszották Chopin Gyászindulóját, majd Boross Péter belügyminiszter bejelentette Antall József miniszterelnök halálhírét. Engem ez akkor, abban a pillanatban azonban kevéssé érdekelt. Öt éves voltam, és borzasztóan dühös, amiért a vasárnap délutáni szórakozásom félbemaradt.

A Kacsamesék megszakítása generációs élmény, vagy – ahogy Wikipédia-oldaláról (1) megtudtam (mert olyan is van neki) – „vakuemlék”. Hogy egy ilyen – látszólag túl nagy jelentőséggel nem bíró – esemény (és itt a mese félbeszakadására gondolok, nem a miniszterelnök halálára, mert a gyerekekben nem az hagyott nyomot) hogyan válhatott a nyolcvanas évek szülötteinek közös emlékévé, annak több oka is van.

Az egyik, ahogyan azt a Wikipédia-oldal is megjegyzi, hogy „az esemény hirtelen történt, ráadásul egy epizód egyik izgalmas pontján, a hirtelen, egyes gyermekek számára érthetetlen váltás értetlenséget, dühöt stb. okozott, ami aztán mélyen elraktározódott bennük és évtizedekkel később is könnyen felidézhető számukra.” Ezt a magam példájával is meg tudom erősíteni. Bennem ugyan csak a düh maradt meg, és hogy a Kacsamesék egyik epizódja volt az, amely félbeszakadt, de az ismerőseim közül néhányan a rajzfilm teljes történetét is fel tudják idézni a megszakításig.

A másik ok, amiért generációs élménnyé válhatott a félbeszakított mese, az az, hogy némi túlzással persze, de lényegében minden gyerek ezt nézte. Legalábbis ha tévét nézett, akkor biztosan, mert magyar nyelvű rajzfilmek, és persze tévécsatornák között sem volt nagyon miben válogatni.

És mégis, a mai lehetőségek ismeretében sem volt rossz dolog a kilencvenes években gyereknek lenni, sőt. Nem játszottunk ugyan uniós szabvány szerint épített játszótereken, de a nyugati világ javai már kezdtek elérhetővé válni (bár akkoriban persze jóval kevesebben engedhették meg maguknak, hogy ész nélkül vásároljanak). Az utcán mobiltelefonáló embereket megbámultuk (a méteres antenna miatt nem volt nehéz észrevenni őket), a délutáni és a hétvégi találkozókat pedig még az iskolában megbeszéltük, és ahhoz tartottuk magunkat. Esetleg vezetékes telefonon hívtuk egymást. Na de nem akarom tovább nyújtani a bevezetőt, mert az igazi nosztalgiázás csak most indul!

Összegyűjtöttem néhány olyan tárgyat, amelyek a kilencvenes évekbeli gyerekkoromhoz kötődnek. Elsősorban olyanokat, amelyeket ma már – ha a tárgyaknál lenne ilyen kategorizálás –, kihalófélben lévőknek, de legalábbis erősen veszélyeztetettnek nyilvánítanának. Amelyek egykor a mindennapjaink részei voltak, manapság pedig, ha nagy ritkán visszaköszönnek valahonnan, rájuk csodálkozunk, hogy ilyen is volt, és talán egy kis nosztalgiát váltanak ki belőlünk. Igyekeztem azokra a dolgokra koncentrálni, amelyek egy átlagos családból származó gyerek hétköznapjaiban jó eséllyel előfordultak az évtized során. Generációs emléklistám következik!

Kazettásmagnó, walkman

… ha zenét akartunk hallgatni. Nagy kincs volt a kétkazettás magnó, mert kiválóan lehetett rajta házilag másolni. Én két egykazettásra emlékszem a mi háztartásunkból, az egyik egy masszív darab, amit édesapám vásárolt a nyolcvanas évek végén, és több, mint két havi fizetésének megfelelő összegbe került, de a mai napig kiválóan működik. A másik, modernebb, de kevésbé ellenálló darab valamikor a 90-es évek közepe táján került a karácsonyfa alá, és számos rádiós kívánságműsorból felvett válogatás-kazettát készített vele a nővérem. A számok eleje és/vagy vége hiányzott ugyan, mert a műsorvezető szövegelését nem akarta megörökíteni (azért persze így is becsúszott egy-egy félmondat), de mégis mennyire jó volt, hogy bármikor meghallgathattuk a kedvenc számainkat.

Hogy mennyire eljárt az idő a kazetták felett, arra csak nemrégen eszméltem rá. Egy beszélgetés során kiderült, hogy egy barátunk nálam nem egész tíz évvel fiatalabb húgának már nincs meg, hogy mi az az A és B oldal. Nálunk meg egy évvel ezelőttig még működött a CD-t és kazettát egyaránt lejátszó magnónk, amin néha-néha meghallgattuk a Pál utcai fiúk kazettánkat... A lejátszó azonban tönkre ment (a régi masszív darab a szüleimnél van nagy becsben tartva), és a kazetták csak porosodnak abban a klasszikus sárga műanyag kazettatartóban, amelyet több háztartásban is láttam (úgyhogy vélhetően népszerű darab lehetett egykor).

Videómagnó

… amivel filmeket, videóklippeket, később megnézendő focimeccseket vettünk fel és játszottunk le. Alighanem a többségnek volt otthon (vagy még van is valahol mélyen eldobozolva) néhány Bud Spencer filmje, Rendőrakadémiája és Reszkessetek betörőkje.

Ha valakinek pedig sikerült megszereznie egy, a tévében még nem játszott menő filmet, akkor az körbejárt az ismerősök között. Én például így jutottam hozzá és néztem meg a Titanicot otthon, amikor az még a mozikban ment. Egy ismerős ismerőse ugyanis a moziban nemes egyszerűséggel kézikamerával felvette a vászonról az egész filmet, így némi popcornrágcsálós háttérzajjal, és ma már vállalhatatlan képminőségben, de lett neki egy saját Titanic kazettája.

Na de ennél egyszerűbben is hozzá lehetett jutni egy-egy mozifilmhez, igaz, hogy csak akkor, ha már lekerültek a műsorról. Erre voltak a videókazetta-kölcsönzők. Az ember elsétált a kölcsönzőbe, kivett egy vagy két filmet, este megnézte, aztán másnap mehetett vissza, mert többnyire csak egy napra szólt a kölcsönzési díj. Nálunk a faluban is működött egy, igaz, hogy nem volt olyan tekintélyes és folyamatosan aktualizált kínálata, mint a nagyobb városi kölcsönzőknek, viszont egy kalap alatt le lehetett bonyolítani a bevásárlás egy részét is. A kölcsönzőt ugyanis a zöldséges üzemeltette az egyébként sem túl nagy alapterületű üzletében, de a műsoros videókazetták kiválóan elvoltak a krumplik, hagymák és görögdinnyék társaságában.

Tamagocsi, tetris

… avagy elektronikus játékok az okoseszközök kora előtt, amelyekből legalább egy a legtöbb gyerekszobában megfordult. Nekem ugyan nem volt tamagocsim, de tény, hogy a korszak egyik meghatározó kütyüjének számított. A kilencvenes évek végén pont úgy bámulták a képernyőjét és vették elő lépten-nyomon a fiatalok, mint most az okostelefonokat. Aki esetleg ifjú életkorából fakadóan nem emlékezhet erre a múló őrületre: a tamagocsi egy japán minimalista kvarcjáték, amelyben „három gomb nyomkodásával kell etetnünk, altatnunk és általában felnevelnünk egy kis idegen lényt, aki a játék elején egy tojásból kel ki. Vagyis ez egy digitálisháziállat-gondozó játék”.(2) A játéknak köszönhetően egy kis baranyai falut, Dunaszekcsőt is elérte az öt perc hírnév. Pazaurek Dezső ugyanis az itt található löszfalban létrehozta a világ első tamagocsi temetőjét. A szertartások mindig vasárnap, ebéd után voltak, és a Mikulás vezette őket.(3)

A tetris 1984-ben jelent meg a Szovjetunióban, a fejlesztője Alekszej Pazsitnov, az Orosz Tudományos Akadémia munkatársa volt.(4) Rövidesen meghódította az egész világot. Az én emlékeimben úgy él a kilencvenes években, mint az a játék, amit a gyerekek és felnőttek egyaránt élveztek, és utóbbiak újság helyett szívesen vonultak el vele a vécére is. A tetris egyébként nem halt ki, csak átalakult. Az okoseszközök korában a csak játékra szolgáló kézikütyü helyett ma már telefonra, tabletre letölthető applikáción játsszák a szerelmesei.

Kekszes, kakaós, üdítős dobozok

… jogosan mondhatjátok, hogy ezek a tárgyak most is léteznek, és egyáltalán nem utal semmi sem arra, hogy a közeljövőben kihalnának. Na de azon túl, hogy a benne lévő étel-ital tárolására szolgáltak és szolgálnak, nem is olyan rég volt egy másodlagos, de igen fontos funkciójuk. Ha kiürültek, nem feltétlenül landoltak a kukában, hiszen ekkor kezdődött csak az igazi diadalmenetük! Szépek voltak, színesek és valami finomság emlékét őrizték, így a többség nem szívesen vált meg tőlük csak azért, mert kifogyott az eredeti tartalmuk. Dekoratív tárolódobozként folytatták életüket, olyannyira sikeresen, hogy én például megtaláltam otthon azt a majdnem harminc éves dán vajas kekszes dobozt, aminek rajzzal díszített fedele gyerekkoromban annyira tetszett, így jól meg is jegyeztem. Anyukám gombokat tartott benne, és tart benne most is.

Az egyszerű üdítős dobozokat is jobban megbecsülte akkoriban a nép, és az újrahasznosításuk gyakran már házilag megtörtént. A magyar társadalom jelentős része a kilencvenes évek elején ugyanis többnyire csak ünnepnapokon fogyasztott kólát, fantát, sprite-ot, így nagyobb kincsnek számított és szebbnek tűnt egy-egy kiürült doboz. Leggyakrabban ceruzatartóként szolgáltak a továbbiakban, de a gyerekszobákban a szekrény tetejét is díszíthették, a lényeg az volt, hogy minél több és különfélébb darabból álljon a kollekció!

Fél literes kólás (fantás/sprite-os) üveg

… amiben iskolába vitte az innivalót az egész általános iskola, jellemzően ízesített, jól megcukrozott fekete teát. Akkoriban még senki sem foglalkozott azzal, hogy azokba az üvegekbe nem éppen a legjobb ötlet forró italt tölteni, a BPA-mentes kulacsok fogalma még ismeretlen volt mindenki előtt. Na de így is felnőtt épen és egészségesen egy-két generáció.

Az üdítős üvegek esetében persze megint csak a másodlagos funkció eltűnésével van dolgunk, viszont ott volt az a gumimacis málnás szörp is, amit minden bizonnyal rég nem forgalmaznak. A mesefilm figuráival volt díszítve az üveg, és a málnaszörp, bocsánat, gumibogyószörp, fogyasztásától úgy tettünk, mintha mi is rohamtempóban pattognánk, mint a gumimacik a mesében. És ha egyszer a szörp kifogyott, az üres üveget senki sem dobta ki – ez számított csak igazán menő kulacsnak.

Cigirágó

… lógott sok-sok gyerek szájából… Mai fejjel, a nemzeti dohányboltok korában, ahová kiskorú a lábát sem teheti be, nehéz elképzelni, hogy valaha cigarettát imitáló rágógumit lehetett eladni gyerekeknek. Az íze a legpocsékabb búcsús rágógumiéval sem ért fel, viszont fillérekbe került, és mielőtt elrágtuk volna, utánozhattuk vele a felnőtteket – úgy csinálhattunk, mintha dohányoznánk...

Telefonkártyák, szalvéták, levélpapírok

… csak néhány dolog azok közül, amiket gyűjtöttünk és cserélgettünk egymás között. Hogy a mai gyerekek szalvétát gyűjtenek, azt még esetleg el tudom képzelni, az okostelefonok és mindenféle kütyük korában a levélpapírt már kevésbé, a telefonkártyákra pedig valószínűleg rácsodálkoznának, hogy valaha mobiltelefon helyett egy ilyen kártya lapult a zsebekben, hogy haza lehessen szólni bárhonnan, és a zánkai gyermektáborban olykor-olykor hosszabb-rövidebb sorokat is ki kellett állni, hogy telefonálhasson az ember.

Ami engem illet, tekintélyes méretű, magyar és külföldi darabokból álló telefonkártya-gyűjteményemet máig őrzöm. És rengeteg cserém van!

Emlékkönyv, barátságfüzet

… avagy ismerőseink, barátaink tára egy helyen, egy füzetben, a közösségi oldalak megjelenése előtt. Emlékkönyve az embernek általában már óvodás korában lett, és körbejárt az óvónénik, később tanító nénik/bácsik és a kis barátaink között. Mindenki rajzolt bele valami szépet, belemásolt egy magvas gondolatokat tartalmazó idézetet, és az úgynevezett társas lapra feljegyezte a címét, hogy bárhová sodor is minket az élet, visszataláljunk egymáshoz…

Szerintem kifejezetten jópofa dolog volt, mert az embernek jelentősen több időt és energiát kellett áldoznia a másikra, mint néhány kattintással megosztani egy Coelho-idézetet, és bejelölni a posztban azt az ismerőst, akiről úgy gondoljuk, hogy értékelni fogja a mester egy-egy bölcs gondolatát. Másrészt viszont, legalábbis számomra, rémálom volt, amikor valakinél túl hosszú ideje volt az emlékkönyvem, és erős gyanúm támadt, hogy az illető elfelejtkezett róla. Na ilyenkor valahogy udvariasan eszébe kellett juttatni a mulasztást, vagy többszöri felszólítás után visszakérni, akár úgy is, hogy nem kaptam bele semmilyen emléket.

A barátságfüzet nálunk általános iskola alsótagozatában volt nagyon népszerű, és lényegében mindenféle információ tárolására szolgált barátaink személyes adatain túl a különböző egyéni preferenciákig. Ez úgy nézett ki, hogy minden oldal tetején fel volt téve egy kérdés: Hogy hívnak? Mikor születtél? Van-e testvéred? Milyen színű a hajad? Mi a kedvenc együttesed? Mi a kedvenc ételed/italod? És a kedvenc évszakod? Ki a legjobb barátod? Van-e háziállatod? És még vagy 30-40 hasonló. A sorok pedig meg voltak számozva, és a füzet méretétől függően ahány sor volt, annyi embert érhetett a megtiszteltetés, hogy végigtöltögetheti a barátságfüzetünket.

 ***

Eredetileg jóval több dolgot írtam össze, de ahogy utánanéztem az interneten és megkérdeztem a kisgyerekes barátokat, ismerősöket, kiderült, hogy néhány dolog, amit elveszettnek, eltűntnek hittem, ma is létezik. Például a sütibaba (ha a szoknyáját felhajtjuk, muffin lesz a babából) és a Polly Pocket (kis dobozba zárt miniatűr babavilág), most is kaphatók. A lányok körében egykor nagyon népszerű gumizás – mint azt egy barátnőmtől megtudtam –, legalább egy budapesti általános iskola udvarán biztosan ismert dolog még ma is. A Hugó Hamiról végképp nem feltételeztem volna, hogy még mindig gyártják, de egy webshopban megtaláltam XXI. századi változatát Éhes vízilovak néven (és egyébként krokodilos verzióban is kapható).

Mindezeken túl a lista tudom, hogy közel sem teljes, nem is lenne könnyű egy ilyet összeállítani. Ezért is vagyok kíváncsi, hogy Nektek milyen, elsősorban a kilencvenes évekhez köthető dolgok jutnak eszetekbe gyerek/tinédzserkorotokból?

***

(1) https://hu.wikipedia.org/wiki/A_Kacsames%C3%A9k_megszak%C3%ADt%C3%A1sa

(2) https://444.hu/2017/10/10/japan-utan-amerikaba-is-visszater-a-tamagocsi-keszulj-a-hiszteriara

(3) http://www.borsonline.hu/aktualis/pusztul-az-orszag-egyetlen-tamagocsitemetoje/126749

(4) https://www.reuters.com/article/us-videogames-tetris/at-25-tetris-still-eyeing-growth-idUSTRE5510V020090602

Rengetegszer volt már szerencsém hosszabb-rövidebb ideig Varsóban időzni, így a hagyományos útikönyvek látnivalóit már rég kipipáltam. Szeretek a jól ismert helyeken is újra és újra végigsétálni, legutóbbi utam előtt azonban kiolvastam egy alternatív városkalauzt, amelyből szemezgetve készítettem egy listát – vagyis jobban mondva egy Google térképet  egy rakás felfedezni való hellyel. Ezekből a kevésbé ismert érdekességekből következik most egy rövid összeállítás.*

1. A világ legszebbjei között – Plac Wilsona metróállomás

Żoliborz szép időben önmagában is megér egy sétát – a város egyik legzöldebb kerülete, melyben számos második világháború előtti villa, lakóház megőrződött. Neve a francia joli bord-ból származik, mely azt jelenti: szép part. A városrész központi terén, a Wilson téren található metróállomás díszítőelemei – a korlátok hullámmotívumai, valamint a színes, alulról megvilágított ellipszis alakú kupola – is a kerület nevét hivatottak szimbolizálni. A kupola azon túl, hogy bevilágítja az egész állomást, a metrók okozta zajt is tompítja. A napszaktól függően különböző színekben megvilágítva pompázik. A Metrorail 2008-as koppenhágai konferenciáján megválasztották az utóbbi években épült legszebb metróállomásnak (2005-ben adták át), illetve 2012-ben a CNN európai top 12-es listájára is felkerült.**

2. A felkelések néma tanúi – a varsói lakóházak kis kápolnái

Varsó régi, a második világháború előtt épült lakóházainak kapubejáróiban, udvaraiban, lépcsőházaiban ma is ott vannak: a lakók által válságos időkben készített kis házi kápolnák. Lehetnek üvegezett fadobozba zárt Szűz Máriát ábrázoló szobrocskák, Jézust vagy a szenteket megjelenítő lépcsőházfalakra felakasztott festmények – közös bennük, hogy nehéz pillanatok emlékét őrzik. A ma is meglévők közül számos a német megszállás és a varsói felkelés idején készült, de Varsó Praga nevű városrészének mintegy száz fennmaradt kis kápolnája között vannak olyanok is, amelyek állítólag a novemberi (1830–1831) és a januári felkelés (1863–1864) idejéből származnak.

Közös bennük, hogy egyfajta templomhelyettesítő funkciót töltöttek be: a lakók kis házi kápolnáiknál gyűltek össze, hogy közösen imádkozzanak, egymásba lelket öntsenek. A varsói felkelés idején előfordult, hogy egy pap a házi kápolnánál gyóntatott vagy párokat adott össze. Mai állapotuk igen különböző: vannak olyanok, amelyek – akárcsak a ház, amelyben találhatók – alapos felújításra szorulnak, míg mások a gondoskodó lakók kezei nyomán szebbek, mint valaha.***

Házi kápolna a varsói Pragában. Hogy mennyi titkot is tud rejtegetni egy-egy régi ház udvara, azt a lenti képek hivatottak illusztrálni. Nagyon megörültem neki, amikor az utca túloldaláról észrevettem, hogy nyitva van a kapu, hát még mikor megpillantottam a kápolnát. Aztán beljebb sétáltam, és ...nem kevésbé érdekes látványt nyújtott az udvarra száműzött régi tévékészülék a városi közkerékpár egyik, az udvarban letámasztott példányával, az omladozó vakolatra festett művészeti alkotás, valamint az udvarban való drogozást (különös tekintettel a heroin fogyasztást) tiltó felirat.

3. Az első varsói felhőkarcolók – a PAST és a Prudential

Az ulica Zielna 39. szám alatt épült középkori vártoronyra emlékeztető épület második tulajdonosa után kapta nevét, a Lengyel Telefon Részvénytársaság (Polska Akcyjna Spółka Telefoniczna – ahogy röviden a nép nevezte: PAST) székhelye volt itt egykor. 1906–1908 között épült Bronisław Brochwicz-Rogoyski tervei alapján, és bár 11 szintjével és 51,5 méteres magasságával ma már nem igazán tűnik ki a szomszédos épületek közül, a XX. század elején még az első varsói felhőkarcolóként emlegették, és elkészültekor, 1908-ban az Orosz Birodalom – melynek akkor Varsó is a része volt – legmagasabb épületeként tartották számon. 2003 óta a varsói felkelés jelképe díszíti a tetejét, annak emlékéül, hogy a felkelőknek sikerült bevenniük az épületet, és a kapitulációig a kezükön is maradt.****

A Prudential 1931–1933 között épült az egykori Napóleon téren, melyet ma a Varsói felkelők terének neveznek (plac Powstańców Warszawy). A névadó a Prudential Biztosító Társaság volt, melynek székhelye az alsóbb szinteket foglalta el, míg a felsőbb emeleteken luxuslakások kaptak helyet. Eredetileg csak 11 emeletesre tervezték, de a környező épületeket figyelembe véve ezt a magasságot akkor már nem találták elég tekintélyesnek a biztosítóhoz. Végül 17 szintes és 66 méter magas lett, melynek köszönhetően Lengyelország legmagasabb, és Európa második legmagasabb épületének számított átadásakor. A felkelőknek a Prudentialt is sikerült elfoglalniuk, „a város akkor legmagasabb építményét, amelyet a varsóiak egy kis túlzással felhőkarcolónak neveztek. Ezzel a felkelők igen előnyös megfigyelő és tüzelési pontra tettek szert a Főposta elleni további harcukhoz.*****

4. Kisvárosi hangulat a nagyvárosban – az újvárosi és a mariensztati piactér

Aki járt már Varsóban, minden bizonnyal keresztülhömpölygött a tömeggel az óváros piacterén (Rynek Starego Miasta), és lehet, hogy az újváros kevésbé felkapott teréig is elsétált (Rynek Nowego Miasta). Nekem ez utóbbi az egyik kedvenc olyan helyem a városban, ahová mindig elsétálok, ha Varsóban járok. Csak néhány perc séta a turistákkal és az őket kiszolgáló kereskedelmi és vendéglátó egységekkel túlzsúfolt óvárostól, és egy egészen más világba csöppen az ember: egy csendes kisváros főterén találja magát.

Az óvárosi rynektől szintén egy kőhajításnyira (csak másik irányban, a Visztula felé) ráadásul még egy hasonló hangulatú tér bújik meg, Mariensztat piactere (Rynek Mariensztacki). A tér eredetileg a XIX. században épült, és bár a város Visztula menti részének fő kereskedelmi pontja – legnagyobb piactere – volt, a második világháborút követő újjáépítéséig névtelen maradt. A kisvárosi idill az újjáéledt Mariensztatban az 1940-es évek második felében és az 1950-es években volt a tetőfokon, amikor a piactér az itt rendezett népi mulatságokról és táncokról vált híressé.******

Mindhárom felvételen a mariensztati piactér egy-egy részlete látható

5. Régi-új fények a városban – megújult neonreklámok nyomában

Az első neonreklám 1926-ban jelent meg a lengyel fővárosban, majd rövidesen számos másik követte. Sötétedés után a két világháború közötti Varsó nem túl jól kivilágított utcáit ezek a villódzó fények tették színesebbé. A második világháborúban a neonoknak – akárcsak a főváros épületeinek – nagy része megsemmisült. Az 1960-70-es években azonban már ismét neonfényben úsztak Varsó utcái: mozikat, hoteleket, áruházakat, tejbárokat, kisebb-nagyobb szolgáltató egységeket voltak hivatottak reklámozni. Nem volt ez másként nálunk sem akkoriban (és úgy általában a keleti blokkban), Budapest utcáin is megfigyelhetők még a jórészt már nem működő, ütött-kopott neonok (vagy hűlt helyük).

Az egykor szebb napokat látott neonok állapota az idő múlásával a lengyel fővárosban is jelentősen leromlott, az utóbbi tíz évben azonban pozitív fordulat következett be, melyben nagy szerepet játszanak a varsói Neon Múzeum törekvései. A kis múzeumban kb. száz neon tekinthető meg, amelyek nem maradhattak eredeti helyükön. A múzeum a kiállítási tevékenység mellett kampányt is folytat azért, hogy a régi neonreklámok eredeti helyükön maradva újulhassanak meg, és fényeikkel elkápráztathassák az arra járókat. A projekt keretében számos neont sikerült felújítaniuk, ilyen például az Orbis földgömbje vagy a Siatkarka (röplabdajátékos).

Az ötvenes évek közepéből származó Orbis glóbusz az egyik legrégebbi, ma is működő neonreklám. A kontinensek azonban már nem világítanak rajta, és hajdanán körbe-körbe forgott a tengelye körül. (Az al. Jerozolimskie és az ul. Bracka sarkán található)

A Siatkarka (röplabdajátékos) a plac Konstytucji egyik épületének tetején. A tér és a belé torkolló Marszałkowska számítottak a neonreklámok főutcájának.

A neonreklámok megújulásának részeként a Neon Múzeum, illetve az RWE Polska Neont Varsónak címmel versenyt is hirdetett, melynek győztes projektje 2014 óta a felújított Gdański hidat díszíti. Mariusz Lewczyk Miło Cię Widzieć (=jó látni téged) neonnal írt pozitív üzenete hagyományos technikával készült, és sötétedés után látható a híd óvároshoz közelebbi részén.*******

Az újjászülető neonreklámok előtt tisztelegve választották a 13. PZU varsói félmaraton szervezői is a verseny szlogenjének a Gdański hídról világító üzenetet, kiegészítve azzal, hogy jó látni téged… a célban....

***

*Az útikalauzt helyiek készítették, és a más forrásból is jól ismert látnivalókkal nem is fárasztanak, hanem egyből a lényegre térnek. Külön ajánlom a (tűz)falfestmények szerelmeseinek, rengeteg van belőlük pontos címmel, háttérinformációval. Kétnyelvű, lengyel-angol nyelvű kiadvány. A kiadó honlapja: https://www.ogarnijmiasto.com.pl/

Magdalena Kalisz, Dorota Szopowska: Ogarnij miasto. Warszawa, Ogarnij miasto, 2016.

**Ogarnij miasto, 8. o.

http://www.domiporta.pl/poradnik/1,126867,5097972.html

http://edition.cnn.com/travel/article/europes-best-metro-stations/index.html

***Ogarnij miasto, 278. o.

****Ogarnij miasto, 121. o.

*****Lesław M. Bartelski: A varsói felkelés 1944, ford. dr. Pfeifer Dániel, Kossuth Könyvkiadó, 1976, 48. o.

******Ogarnij miasto, 77. o.

*******Ogarnij miasto, 288. o.

http://www.neonmuzeum.org/pages/onas.html

http://www.neonmuzeum.org/pages/milo_cie_widziec.html

A 13. PZU varsó félmaraton versenyfüzete, 36–37. o. http://pzumaratonwarszawski.com/wp-content/uploads/ebook2018.pdf

Róma a világ egyik legkedveltebb turistacélpontja, így aztán fel lehet keresni bármely évszakban, a különbség csak annyi lesz, hogy vagy nagy tömegek és hosszú sorok lesznek mindenhol, vagy még annál is nagyobb tömegek és még annál is hosszabb sorok. Ha valaki csupán a toplistás látnivalókat akarja becsületesen végignézni, akkor is láblógatás nélkül eltölthet itt négy-öt napot.

Én azonban bármerre is járok, szeretem felfedezni azokat a helyeket is, amelyeket az útikönyvek a „futottak még” kategóriában említenek, ha megemlítenek egyáltalán. Ezek azok a helyek, ahol a turisták nem tapossák egymás lábát (Rómában pl. a Colosseumban), a szelfibotok sűrűje nem zavar a kilátásban (a Spanyol-lépcsőnél), és nem csak némi közelharc árán lehet egy-egy zártabb helyen lévő nevezetesség közelébe férkőzni (mint ahogy a Trevi-kútnál).

Két-három lelkiismeretesen átturistáskodott nap után nekem borzasztóan jólesett letérni a csapásról, és felfedezni valami mást is.

Három kedvenc nem toplistás helyem következik Rómából!

1. Az EUR-negyed

Széles sugárutak, tágas terek, monumentális, rideg épületek. Valahogy így nézhetne ki egy átlagos olasz város, ha a fasiszta rendszer nem bukik meg. Az EUR-negyedet ugyanis Mussolini álmodta meg, és az 1942-es világkiállításra, fasiszta diktatúrájának 20. évfordulójára kellett volna elkészülnie. De a háború közbeszólt.

A fasiszta ideológián túl az ókori római várostervezés jegyei is visszaköszönnek a negyed építészetében: főként olyan hagyományos anyagokat használtak, mint a mészkő, a lávakő és a márvány.

A városnegyed kétségtelenül legjellegzetesebb épülete a Palazzo della Civiltà Italiana, avagy a „négyzetes Colosseum” (Colosseo Quadrato). Tekintélyt parancsolóan uralja a negyedet, ellentmondást nem tűrve vonja magára a tekinteteket. Az épületet kívülről hat emeletnyi magasságban kilenc-kilenc boltív futja körbe valamennyi oldalon. Ezek a számok állítólag nem másra, mint a Duce nevére utalnak: az emeletek száma megegyezik a Benito betűinek számával, az egy szinten található boltívek száma a Mussolini kilenc betűjét szimbolizálja. A legfelső boltívsor felett pedig, a palazzo mind a négy oldalán egy 1935-ös Mussolini beszédből vett részlet olvasható: „Költők, művészek, hősök, szentek, gondolkodók, tudósok, tengerészek, vándorok nemzete”.

Bár a palazzót tartják az EUR-negyed ikonikus épületének (és vaskos útikönyvem is csak erről tett egy apró betűs említést), a Santi Pietro e Paolo a Via Ostiensét is úgy és olyan helyre tervezték, hogy minden kétséget kizáróan magára vonzza a tekinteteket. Eredetileg a „négyzetes Colosseum” miatt metróztunk ki az EUR-negyedbe, mégis ezen az épületen akadt meg elsőre a szemünk, és a palazzóról átmenetileg megfeledkezve toronyiránt elindultunk felé.

Erődítményszerű, vaskos falaira felnézve az átlagos földi halandó egészen kicsinek és jelentéktelennek érzi magát. Nem véletlenül. Eredetileg ugyanis Mussolini mauzóleuma kapott volna itt helyet. A történelem azonban közbeszólt. Az épületet csak 1955-ben fejezték be, majd 1958-ban felszentelték. Azóta templomként funkcionál.

2. Trastevere

Minden valamire való európai nagyvárosnak van legalább egy igazán laza légkörű negyede, amelyeket én csak hipszter negyedekként emlegetek, és előszeretettel fedezem fel őket. Hogy mire is gondolok pontosan? Valami olyasmire, ahol legfeljebb egy-két B-kategóriás látnivaló akad, és egyszerűen csak jó ott lenni, sétálni, semmit tenni. Ilyen élmény volt számomra Madridban a Malasaña, Berlinben Schöneberg és Neukölln, Krakkóban Kazimierz. Na és Rómában a Trastevere.

Az ilyen helyeken a legjobb, ha az ember eldobja a térképet, és megy, amerre a lába (vagy inkább a szeme) viszi. A labirintusszerű Trastevere kis utcáin sétálva előbb-utóbb úgyis eljutunk a városrész központi terére, mely a Piazza di Santa Maria nevet viseli. A tér közepén lévő szökőkút arra biztat, hogy bátran üljünk le a szélére, és bámészkodjunk kedvünkre. És sokan így is tesznek.

A téren ücsörögve és a környezetet szemlélve az az érzése támad az embernek, hogy itt mindenki visszavesz a sebességből, rómaiak és turisták egyaránt. Sőt, a lazaságból még a téren található, szintén Santa Maria nevet viselő, a XII. századból származó bazilikának is jutott: a katolikus templomok szokásos túldíszítettsége helyett itt homlokzati díszítőelemként többek között kedves pálmafákkal találkozunk.

A Trastevere tele van hangulatos éttermekkel, kávézókkal, úgyhogy igazán érdemes az ebédidőt ide időzíteni. És nem mellesleg, remekül rá lehet pihenni és készülni egy délutáni Vatikán-látogatásra (amely innen északra van, és egy kellemes sétával elérhető). Mi is így tettünk. Egy kiadós ebéd, egy-egy pohár bio chardonnay és egy ajándékként felszolgált házi limoncello után elindultunk a Vatikán felé, hogy beálljunk a Szent Péter-bazilika kilométeres sorába, amely elől előző nap megfutamodtunk. Így azonban egészen rövidnek, és meglepően kellemesnek tűnt az az idő, amely alatt kiálltuk a sorunkat.

3. Area Sacra

Avagy minden kóbor macska álma. Mert ha már Róma, akkor idekívánkozik legalább egy nevezetesség, mely az ókorból maradt ránk, és amely igazán bájos funkciót tölt be napjainkban.

Ez pedig az Area Sacra, mely a történelmi belvárosban, egy forgalmas közlekedési csomópontban, a Largo di Torre Argentinánál található. 1926-ban egy építkezés előkészítése során fedezték fel a romokat, amelyekről hamarosan kiderült, hogy a köztársaság kori római építészet kiváló példái. Pontosabban négy, a Kr. e. IV–II. századból származó templom romjait tárták fel. A régészeti munkák befejeztével pedig rövidesen kóbor macskák vették birtokba a területet, akik a jóval az utcaszint alatt elhelyezkedő romok között találtak menedéket (és igazán nem mindennapi játszóteret) maguknak.

Ma hivatalosan is macskamenhely működik itt, vagyis etetik, gondozzák, ivartalanítják és beoltják az itt megforduló macskákat, akiknek a számát több százra becsülik (de persze nem mind egyszerre bandáznak a romok között).

Az Area Sacra egyébként nem látogatható, de teljesen körbe lehet sétálni, és be lehet látni az egészet. A romokat és az itt hesszelő vagy éppen kergetőző macskákat is.

A mangolla blogot követheted itt és Facebookon is!

– Bontani való az, kár a filmért! – kiáltotta felém egy szemre harmincas évei közepén járó férfi autója nyitott ajtaján keresztül. Értetlenül néztem rá, ő becsapta a kocsi ajtaját, én pedig elkészítettem a fenti képet.  Az idegen férfi elhajtott, és csak egy kis fűszag maradt utána az épületek által körbezárt kis placcon.

Az utcán többen megálltak egy-két pillanatra, és leplezetlen, őszinte érdeklődéssel megbámulták a régi felvételeket a kezemben, miközben egy-egy képet magam elé tartva próbáltam megtalálni az ideális helyet a fotó elkészítéséhez. Az eltűnt idő nyomában jártam, Lublinban is.

A régebbi, fekete-fehér képek a Fortepanról származnak, egy kivételével valamennyi az 1940-es években készült. A pontos évszámot és az adományozó nevét az egyes felvételek alatt közlöm. Színes párjukat 2018 januárjában fotóztam.

A Krakkói kapu (Brama Krakowska)

A kapu keletkezésének története a XIV. századig nyúlik vissza, amikor az 1341-es tatárjárást követően döntés született a város védelmének megerősítéséről. A várost fallal vették körül, melyhez természetesen kapukat is építettek. A XVI. században sáncárkot is ástak a városfal mentén, és egy fahíd vezetett a Krakkói kapuhoz, vagyis a város egyik bejáratához. A lenti felvételek a városfalon kívülről készültek a kapuról.

A Krakkói kapu a Krakowskie Przedmieście felől nézve, 1947 (Fortepan/ Bogdan Celichowski adományozó)

Az 1947-es képen nyoma sincs a Trinitárius toronynak, mely az általam készített felvételen a kaputól jobbra magasodik. A város 1939. szeptemberi bombázásakor szenvedett súlyos károkat, a helyreállítását 1952-re fejezték be.

A Krakkói kapu tornya, 1947 (Fortepan/ Bogdan Celichowski adományozó)

A következő három felvétel a város főteréről készült a Krakkói kapu felé nézve. A fotókon jól látszódik a háborús pusztítás. A városkapu viszonylag szerencsésen megúszta, a Rynek 16-20. szám alatti épületekből azonban nem sok maradt Lublin 1939. szeptemberi bombázását követően. A háború után fokozatosan állították helyre őket, a lenti képeken látható 19-20. szám alatti épület 1954-re készült el.

A város főtere a Krakkói kapu felé nézve, jobbra a Rynek 19-20. szám alatti épületek romjai, 1944 (Fortepan/ Jezsuita Levéltár adományozó)

A város főtere a Krakkói kapu felé nézve, jobbra a Rynek 19-20. szám alatti épületek romjai, 1944 (Fortepan/ Jezsuita Levéltár adományozó)

A város főtere, jobbra a Rynek 20. szám alatti épület romjai, szemben a Krakkói kapu, 1947 (Fortepan/ Bogdan Celichowski adományozó)

Keresztelő Szent János és Szent János Evangélista Katedrális (Archikatedra św. Jana Chrzciciela i św. Jana Ewangelisty)

Ulica Królewska, szemben a katedrális, 1944  (Fortepan/ Jezsuita Levéltár adományozó)

A fenti és a lenti régi felvétel készítése között csupán három év telt el, a különbség azonban látványos. A katedrálisba 1939. szeptember 9-én tíz német bomba csapódott, melynek következtében súlyosan károsodott. 1946-ban láttak hozzá a helyreállításához, a lenti, 1947-es felvételen kívülről már szinte teljesen megújulva pompázik a napsütésben. Az ulica Królewska ezen része a három különböző alkalommal készült felvétel közül számomra itt mutatja a legszebb arcát. Egyrészt, mert a háborús sérülések nyomai már eltűntek a katedrálisról, másrészt pedig, mert az előtte lévő teret még nem alakították át parkolóvá.

Ulica Królewska, szemben a katedrális, 1947 (Fortepan/ Bogdan Celichowski adományozó)

Városi kapu (Brama Grodzka)

 Ulica Grodzka, szemben a Városi kapu (Brama Grodzka), 1947 (Fortepan/ Bogdan Celichowski adományozó)

Lublin óvárosának másik nevezetes kapuja is a tatárjárást követő városfalépítéssel együtt keletkezett. Az 1880-as évek második feléig szabadon állt, ekkor azonban a szomszédos épületeket átépítették és kiszélesítették. 1942-ben leégett a teteje, más jelentősebb kár nem keletkezett benne a háború során. Előző, Lublinról szóló bejegyzésemben részletesebben írtam róla.

Utcarészletek

Ulica Złota, szemben az ulica Dominikańska, 1947 (Fortepan/ Bogdan Celichowski adományozó)

Ulica Grodzka, balra a a Plac po Farze, 1947 (Fortepan/ Bogdan Celichowski adományozó)

Ulica Przechodnia, melyet a Krakowskie Przedmieście keresztez, 1947 (Fortepan/ Bogdan Celichowski adományozó)

Szent József templom (Kościół pw. św. Józefa)

Ulica Świętoduska, a Szent József templom és a Karmelita kolostor, 1947 (Fortepan/ Bogdan Celichowski adományozó)

Ulica Świętoduska, Szent József templom, 1947 (Fortepan/ Bogdan Celichowski adományozó)

Ulica Świętoduska, Szent József templom, 1947 (Fortepan/ Bogdan Celichowski adományozó)

Ulica Karmelicka, a Szent József templom és a Karmelita kolostor az ulica Świętoduska felé nézve, 1947 (Fortepan/ Bogdan Celichowski adományozó)

Szent Péter apostol templom (Kościół pw. św. Piotra)

Ulica Bernardyńska, Szent Péter apostol templom, jobbra a Trinitárius torony, 1947 (Fortepan/ Bogdan Celichowski adományozó)

Krakowskie Przedmieście

A Krakowskie Przedmieście és az ulica Walerego Wróblewskiego sarkán. Szemben a Szentlélek-templom, háttérben a városháza tornya és a Krakkói kapu, 1947 (Fortepan/ Bogdan Celichowski adományozó)

Krakowskie Przedmieście, a városháza és a Szentlélek-templom az ulica Królewska felől nézve, 1947 (Fortepan/ Bogdan Celichowski adományozó)

A fenti felvételen már javában folynak a helyreállítási munkák. A városházát 1939-ben és 1944-ben is bombatalálat érte, melynek következtében leégett. 1952-re építették újjá, kívülről az eredeti, 1820-as évekből származó épület mása, belső kialakítása azonban az új igényeknek megfelelően történt.

Krakowskie Przedmieście, 1916 (Fortepan/ Bindorfer Ferenc adományozó)

Az utolsó képpár a legrégebbi, több, mint száz éves felvétellel Lublin főutcájáról. Ha megfigyeljük az épületeket, gyakorlatilag mindent a helyén találunk. Ezen az utcán, csupán négy évvel a régi kép elkészülte előtt, 1912-ben kezdte meg működését Lublin első autóbuszjárata.

***

A felvételek történelmi hátterének bemutatásához a Teatr NN online lexikonjának cikkeiből merítettem.

http://teatrnn.pl/leksykon/

Ha egyetlenegy képben kellene összefoglalnom azt a hétvégét, amelyet nemrég Lublinban töltöttem, akkor ezzel a fenti felvétellel tenném meg. Apró meglepetésekkel teli, üdítően kihalt, kacsaringós kis utcák, romantikusan omladozó vakolat a házfalakon, hóbuckák és latyak a talpam alatt. Egy kicsit ütött-kopott, de számomra pont ettől olyan vonzó. Alternatív útikalauzom következik, képkockák mindenről és bármiről, amin megakadt a szemem, amitől elállt a lélegzetem, a teljesség igénye nélkül!

Kezdjük egyből a szép boltíves kapukkal, amelyekből kanyargós kis utcák nyílnak, és amelyekből bőven van az óvárosban. A Brama Rybna (azaz a Halas Kapu), egyből magára vonja a figyelmet, és nemcsak tágas, kényelmesen terpeszkedő mivolta miatt, amely alatt egy kisebb teherautó is átfér, hanem azért is, mert igencsak megtépázott külseje még feltűnőbb a között a két, sokkal jobb állapotban lévő épület között, amelyeket összeköt. Az eredeti kaput a XV. században építették, az állapota azonban annyira leromlott az évszázadok alatt, hogy a szomszédos épület felújítása során 1862-ben lebontották. Újjá csak a második világháború után építették, 1954-ben. Az elvtársak viszont annyira siettek, hogy a július 22-i állami ünnepségre elkészüljenek vele, hogy a bejárati ajtó és a belső szinteket összekötő lépcső lemaradt. Sebaj, innentől már csak három évet kellett várni, hogy ajtót is vágjanak a falba, és pótolják a hiányzó lépcsőket.[1]

A tágas boltív alatt a főtérről a keskeny és kanyargós ulica Rybnára érkezünk. A kapu másik arca még érdekesebb, a tekintet egyből a jobb oldala feletti különös erkélyre szegeződik. Ez az erkély nem is olyan rég még lehangoló állapotban, faoszlopokkal megtámogatva vegetált, tavaly azonban egy városi kulturális fesztivál egyik projektjének részeként teljes körűen felújították. Ekkor került az aljára a „znikając” felirat, amely a projekt címe, és a házból „eltűnt”, vagyis a szomszédos gettóba áttelepített zsidó család sorsára reflektál, illetve a felirat körüli díszítés, amely egy általuk hátrahagyott kanál mintázatával azonos.[2]

Ha visszamegyünk a kapun a Rynek (főtér) felé, és balra kanyarodva végigsétálunk az ulica Grodzkán, egy újabb kapunál, a Brama Grodzkánál találjuk magunkat. Ma a Brama Grodzka – Teatr NN székhelye található itt, mely a nevében is szereplő Brama Grodzka épületében működik. A kapu egykor az óváros és a zsidó városrész közötti átjárást biztosította, ami által a keresztény és zsidó kultúra, vallás és hagyományok közötti kapcsolódási pont szimbólumává vált. A kulturális intézmény ennek szellemében kutatja, dokumentálja, teszi elérhetővé és közérthetővé a város kulturális és történelmi örökségét, nagy figyelmet szentelve a városban a holokausztig a lakosság egyharmadát kitevő zsidóság emlékezetének.[3]

Ma a kapun átlépve egészen más kép fogad bennünket. A második világháború során lerombolt városrészt nem építették újjá, és nem is igazán sikerült mit kezdeni vele. A lenti képen látható, parkolóként használt placc helyén is egykor házak magasodtak, utcák kanyarogtak. A pusztítást csupán egy kút élte túl, amelyet – akárcsak a történelem viharait viszonylag épen átvészelő óvárost – gyakran használnak filmforgatások helyszíneként.

A Teatr NN kivételesen szép módon állított emléket a városrész zsidó múltjának: ugyanitt van egy, a háború előtti időkből fennmaradt egyszerű utcai lámpa – látszólag semmi különös nincs benne – a fénye azonban sosem alszik ki, örökké világít.[4]

Ha átsétálunk a kapun, a lámpát jobbra fordulva láthatjuk, balra a parkolóként használt placc van, de a tekintetünk elsőre úgyis a vár hatalmas épületére fog esni. 1954 óta kulturális célokra használják, az azt megelőző 130 évben pedig börtönként funkcionált. A vár mellett felhúztak egy plázát – szintén az újjá nem épített városrész helyén. Az emberek nem értettek egyet a plázához vezető gyalogúttal, és elkezdtek átjárni a befüvesített területeken. Állítólag nagyjából az egyik régi utca nyomvonalát taposták ki újra.

A legjobb dolog Lublinban az, hogyha az ember nyitott szemmel jár-kel, folyton apró meglepetésekbe botlik. Legyen az egy (1) befalazott ablak és egy megkopott, részben lemeszelt felirat egy ház homlokzatán, (2) egy véletlen kitérőnek köszönhetően felfedezett kis utca, (3) a főtér egy kihalt szeglete vagy (4) egy régiség bolt utcai dekorációja.

De hagyjuk csak magunk mögött az óvárost, mert Lublin tartogat azon kívül is érdekességeket. A város színesebb, mint gondolnánk, és nem csak a helyi panelprogramnak köszönhetően!

A Wroński-család palotájaként vagy Hussar-palotaként is ismert, szebb napokat látott épület az ulica Wyszyńskiego 3. szám alatt. A múltja a XVII. századig nyúlik vissza, és egykor még színi előadásokat is rendeztek itt, ma azonban egyszerű bérlakások találhatók benne. Megkopott bájával, de vonzerejéből mit sem veszítve vonzza magára a tekinteteket. Az első emelet jóval az utcaszint alatt található, ami a XIX. században épített mesterséges töltésnek köszönhető.[5]

Az utcán tovább sétálva, és az óvárostól egyre inkább eltávolodva sem érdemes eltenni a fényképezőgépet!

Aki séta közben megéhezett, kedvére válogathat az egyedibbnél egyedibb nevű vendéglátó egységek között: (1) a Habibi (arabul: szerelmem) névre keresztelt kebabos, (2) a baljóslatúan hangzó Omen pizzéria, (3) a szexi kacsa (mert mi más is lehetne?!) nevű olasz étterem és végül, de semmiképp sem utolsó sorban a kedvencem, (4) az „Igazi kebab egy igazi lengyelnél”, Habibiéknek nyilván nem kis konkurenciát jelentő nemzeti kebab-franchise egyik egysége.

Az Élet és Irodalom két héttel ezelőtti számában jelent meg Egri Viktor Magyar kebabot! című, nem kevés iróniát tartalmazó írása a migránskérdéssel foglalkozó fiatalokról, akik a keresztény Európa halálát vízionálják egy-egy kebabbal a kezükben. A kebab, vagyis egy bomlasztó idegen kultúra termékének szeretete, valamint a bevándorlás ellenes érzelmek közötti ellentmondás feloldását Egri a nemzeti kebab megalkotásában látta: „»Kebabkoncesszió-törvényt! Magyar kézbe minden kebabot!«, miért ne szoríthatná ki a magyar kebab a törököt?”, ironizált a szerző.[6] Nos, a megdöbbentő valóság az, hogy a kérdésfelvetésnek megvan minden alapja, annál is inkább, mert lengyel barátainknál már a válasz is megszületett rá.

Lublinban a nemzeti kebab nem utópia többé. A Prawdziwy kebab u prawdziwego Polaka (Igazi kebab egy igazi lengyelnél) egy, a városban franchise rendszerben működő étteremlánc, amelynek tulajdonosa megtalálta, és jól betömte a tátongó piaci rést. A nemzeti kebabfogyasztásban mindenekelőtt a hazafias érzelmektől túlfűtött honfitársaira számít, akik a nála vásárolt étellel olyan lengyel vállalkozásokat támogatnak, ahol minden egyes kebabot dolgos lengyel kezek készítenek lengyel élelmiszerből.

„Jó hazafi vagyok, de szeretek kebabot enni, ezért is készítem el én magam (...). Számomra az igazi lengyel az olyan valaki, aki nem felejti el, hogy honnan származik, és mindenekelőtt, tiszteli a sajátjait. Hogy is szokták mondani: ha vásárolsz egy kebabot, letelepítesz egy arabot? Lublinban vannak, akik nem akarnak arabnál enni, és a lengyel kebabot keresik” – foglalta össze Jerzy Andrzejewski a wyborcza.pl-nek, hogy honnan is jött annak az ötlete, hogy nemzeti kebabbal vállalkozzon. A cikkben egyébként megemlíti, hogy toleráns más kultúrákkal szemben, sőt, korábban volt arab üzlettársa is, akitől az igazi kebab készítésének fortélyait is eltanulta.[7]

Ha úgy érezzük, hogy jóllaktunk, és folytathatjuk a sétát, akkor érdemes még a városban jelen lévő érdekesebbnél érdekesebb feliratokra, cégtáblákra, egyéb díszítőelemekre is vetni egy pillantást...

...mert sosem lehet tudni, hogy az ember mikor botlik bele egy-egy olyan gyöngyszembe, mint amilyen (1) a „Kis Jézus” patika, (2) egy kamionsofőr nemzeti tizenegy iránti rajongásának és buzgó patriotizmusának kézműves terméke, (3) egy, a napfényt New York-i tapétával kiiktató parkolóőr bódéja, illetve (4) a városban megkerülhetetlen, szép nevű altest biztonsági cég táblája (amiről elismerem, hogy olcsó tréfa, és csak nekünk vicces, de sajnálom, nem hagyhattam ki!).

Na és persze a hitel, ami mindig jól jön, főleg, ha „tengernyi kaland áll előtted”!

***

A következő bejegyzésben egy lublini időutazásra hívlak benneteket, itt is sikerült készítenem néhány felvételt az eltűnt idő nyomában!

Csapongó útikalauzom fele ennyi érdekességet sem tartalmazott volna barátnőm, Vas Viki segítsége nélkül. Sőt, nélküle tulajdonképpen meg sem született volna, hiszen az ő meghívására érkeztem Lublinba. Köszönöm, Viki, a hosszú sétákat, az útközben elszórt információmorzsákat, az ajánlott cikkeket, olvasnivalókat  és mindenekelőtt a nagyszerű hétvégét!

Források és inspirációk:

[1] http://www.kurierlubelski.pl/artykul/928533,kolekcja-kuriera-lublin-w-malarstwie-dzisiaj-brama-rybna,id,t.html

[2] http://www.dziennikwschodni.pl/lublin/sztuka-na-ulicach-lublina-16-nietypowych-instalacji-pojawilo-sie-w-miescie-zdjecia,n,1000206542.html

[3] http://teatrnn.pl/

[4] https://www.morizon.pl/blog/rzeczy-ktore-zrozumieja-mieszkancy-lublina/

[5] http://bloglublin.blogspot.ch/2017/06/wyszynskiego-3-w-lublinie-paac-hussarow.html

[6] https://www.es.hu/cikk/2018-02-02/egri-viktor/magyar-kebabot-.html

[7] https://www.chillizet.pl/News/Polska/Kupujac-Kebaba-osiedlasz-Araba-W-Lublinie-powstal-Prawdziwy-Kebab-u-Prawdziwego-Polaka-3073

Macedónia

Albánia után Macedónia következett, ez volt az utolsó ország, amelyet meglátogattunk. Volt egy megállónk az Ohridi-tó partján, Sztrugában, és egy kétnapos a fővárosban, Szkopjéban. Miután túlvoltunk a fő attrakción, ami számomra Albániát jelentette, talán kicsit el is fáradtam, talán már telítődtem is mindazzal, amire ezeken tájakon először járva minduntalan rácsodálkozik az ember. Az utolsó három napban, Macedóniában, már visszavettem a szorgos jegyzetelésből, és amikor le is írtam valamit, akkor is a szokásosnál többet foglalkoztam a magam nyűgével-bajával. De nem bánom, ezek is az én emlékeim, melyek az út részévé váltak.

Sztruga

Későn érkeztünk, és csak egy rövid sétára futotta a tó partján. Rosszul aludtam, félálomban szenderegve undorodtam a dohányszagú szobától.

A hotel étkezőjében reggelizünk, amely a közönséget elnézve kocsmaként is üzemel. Szállóvendégek talán csak mi vagyunk. Egy idősebb férfiakból álló csoport teledohányozza az egész termet. A hátam mögül balkán diszkó szól.

Szkopje

Nem gondoltam volna, hogy így lehet örülni annak, hogy nincs dohányszag a szobában. A szarajevói hotel óta itt van először rendes paplan és hozzá paplanhuzat, nem csak egy lepedő, amit egy kétes tisztaságú pokróchoz foghatok abban reménykedve, hogy reggel is csak a nagyobb bizalmat gerjesztő lepedő fog a bőrömmel érintkezni.

Szkopjéban rengeteg a szobor, és a szökőkút, amelyek többsége szintén monumentális szobrokkal van díszítve. És mindenfelé építkeznek. A folyóban hajónak kinéző épületeket emelnek. Kettő már késznek tűnik, egynek a helyét pedig mintha most alakítanák ki. Vajon ezek a lebetonozott „hajók” a válaszaik arra, hogy Macedóniának nincs se egy tengere, se egy hajózható folyója?

Benéztünk egy ortodox templom udvarába, és véletlenül megláttuk, amint egy pap egy robogót áld meg és bőséges szentelt vízzel locsol meg.

A leghosszabb út hazafelé várt ránk. Szkopjéból Budapestre vezetett az utunk, amelyet egy nap alatt tettünk meg. Az utolsó meglepetés a macedón-szerb határon volt, ahol az egyik határőr az útleveleinkben a pecséteket nézegetve őszintén érdeklődött afelől, hogy merre jártunk, mit csináltunk. Nagyvonalakban elsoroltuk neki, de nem elégítette ki a válasz. Kérdezte, hogy mi a foglalkozásunk. Kétségtelenül nem tűnt számára elég meggyőzőnek, hogy egy fiatal újságíró és egy egyetemi hallgató pont ezeken a helyeken akarjon csak úgy két hetet kirándulgatni. Kinyittatta a csomagtartót, végigkopogtatta az ajtókat, a pótkereket a földhöz ütögette, körbeszaglászott az utastérben. Én csak az albán söreink miatt izgultam, amelyekből bevásároltunk, és fogalmam sem volt, hogy mi a megengedett mennyiség, amelyet legálisan be lehet vinni egyik országból a másikba. Nem fedezte fel őket, de talán nem is léptük volna túl azt határt. Visszaadta az útleveleinket, és jó utat kívánt.

***

Véletlenül sem szeretnék a Balkán szakértőjének szerepében tetszelegni, hat részes jegyzetsorozatomban saját első benyomásaim, egy másfajta világra való rácsodálkozásaim, szubjektív megfigyeléseim kaptak helyet. Olyan dolgok, amelyeket ott, akkor, abban a pillanatban valamiért fontosnak tartottam leírni, megörökíteni.

Az utóbbi években egyre gyakrabban fordult velem elő, hogy egy-egy riport- vagy esszékötet elolvasása után kaptam kedvet egy hely megismeréséhez. A balkáni út volt az első ilyen utazásom, az első, amelyről pontosan tudtam, hogy egy bizonyos könyv ihletette meg. Ez Andrzej Stasiuk Útban Babadagba című esszégyűjteménye volt, melyből az albániai bejegyzésekben idéztem is rövid részleteket.

Jóval balkáni utunkat követően, tavaly nyáron olvastam Paul Theroux The Pillars of Hercules című útirajzát. A szerző 1993–1994-ben a Gibraltári-szorostól kiindulva körbeutazta a Földközi-tenger medencéjét. A délszláv harcok miatt ő Bariból érkezett komppal Durrësbe, majd szintén kompon, egy Korfura tartó kirándulóhajóra fellógva hagyta el Albániát. Az ország az alatt az idő alatt is sokat változott, fejlődött, ami Stasiuk kétezres évek eleji és a mi 2014-es utunk között telt el, Theroux élményei azonban egy olyan Albániáról szólnak, amely most már legfeljebb csak nyomokban fedezhető fel. Ezért is ajánlom szeretettel.

Albánia megismerésében, megértésében rengeteget segített Dienes Tibor útikönyve, amely ahogy azt alcíme is mutatja – Úti és élménykönyv –, jóval több egy egyszerű útikönyvnél. A szerző olvasmányos cikkekben ír szokásokról, érdekességekről, valamint Albániával és az albánokkal való személyes kapcsolatáról. Én az első, 2003-as kiadást vittem magammal az útra, de az interneten keresgélve megtudtam, hogy 2017-ben megjelent egy új, aktualizált kiadás. Látatlanban is jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki Albániába készül vagy csak olvasna róla.

Szkopjéba érve bevallom, kicsit megkönnyebbültem, hogy hamarosan hazamegyünk. Egy cseppet sem bántam, hogy a tavaszi szünetemet és a spórolt pénzem egy részét egy kéthetes balkáni útba fektettem, de akkor úgy éreztem, hogy ebből most ennyi éppen elég volt.

S hogy miért írom le mindezt? Egy korábbi bejegyzésemben már idéztem Theroux egy másik könyvének előszavából, amelyben leírja, hogy mi vezette el ahhoz, hogy útirajzokat írjon. Egy ország ismertetése során a helyi látnivalókon túl sokkal jobban izgatták azok az apró dolgok, amelyekről a szerzők mélyen hallgattak. Hogy melyek voltak azok a pillanatok, helyzetek, amikor féltek, kétségbeestek, amelyektől idegesek lettek vagy bosszankodtak, vagy netán jólneveltségüket félretéve gúnyolódtak a helyieken. Theroux ennek szellemében kezdte írni útirajzait. Én pont azt szeretem benne a legjobban, hogy útjai során mindenféle mássághoz, kulturális különbözőséghez nyitottan, érdeklődve közeledik, ironikus megjegyzései azonban nem hagynak kétséget afelől, hogy nyitottsága nem egyenlő a kritika nélküli elfogadással.

Ezek azok a dolgok, amelyek miatt minduntalan visszatérek hozzá. Tökéletesen összefoglalja mindazt, amiért az utazásaimról szóló bejegyzéseim nem a kihagyható és kihagyhatatlan látnivalók ismertetéséről szólnak (noha többnyire én sem hagyom ki őket), hanem valami másról, személyesebb benyomásokról, gondolatokról.

A Ligetért gyerekkorom óta rajongok. Akkoriban édesapám a MÁV-nál dolgozott, így kihasználva az ingyenes utazást, minden évben felkerekedett a család, hogy egy szép nyári napot a Ligetben töltsön. Néha vittünk magunkkal egy-két unokatestvért, akikre az ingyenesség ugyan nem vonatkozott, de ha MÁV-os igazolvánnyal utazott valaki, a kalauzok nem nézték olyan szigorúan, hogy kettő helyett három vagy négy gyerek ül azokon a méregzöld műbőr üléseken, amelyeknek szagát bármilyen körülmények között képes lennék felismerni.

A ligetes kirándulás minden évben ugyanabból állt, mégsem untuk: cirkusz, állatkert, vidámpark, néha Közlekedési Múzeum. A sorrend lehet, hogy más volt. Körülbelül tíz éves koromig ennyit jelentett számomra Budapest.

Most a Liget közvetlen közelében lakom, és a munkahelyemen az asztalomnál ülve rálátok a Vajdahunyad várára. Odajárok futni, bóklászni, ebédidőben piknikezni. És ha úgy adódik, fényképezni.

A Fortepanról válogattam néhány régi felvételt, hogy hobbimnak hódolva újrafényképezzem a helyszíneket. A baloldali, fekete-fehér fotók keletkezési évét és adományozójának nevét az egyes képpárok alatt adom meg, a jobboldali, színes felvételek a sajátjaim, 2018 januárjában készültek.

Vajdahunyad vára, 1935 (Fortepan/ Ekry-Nagy Tibor adományozó)

Anonymus szobra, 1907. A szobor Ligeti Miklós 1903-as alkotása (Fortepan/ Schoch Frigyes adományozó)

Motorkerékpárral a Vajdahunyad várában, 1927 (Fortepan)

Korcsolyázók a városligeti műjégpályán, 1907 (Fortepan/ Schoch Frigyes adományozó)

A csónakázó tó, háttérben a Szépművészeti Múzeum, 1914 (Fortepan/ Szabó Lóránt adományozó)

Vajdahunyad vára, 1916 (Fortepan/ Németh Tamás adományozó, Urai Dezső felvétele)

Vajdahunyad vára, Jáki kápolna, 1908 (Fortepan/ Schmidt Albin adományozó)

Vajdahunyad vára, 1906 (Fortepan/ Kurutz Márton adományozó)

Széchenyi fürdő, 1913 (Fortepan/ Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.104)

Millenniumi földalatti, 1905 (Fortepan/ Magyar Földrajzi Múzeum/ Erdélyi Mór cége)

A képet a Wünsch-féle hídról készítettem, amely ma már teljesen funkcióját vesztette, egykor azonban a sínek feletti átkelésre szolgált. A felújított lángosos épületének táblájáról tudtam meg, hogy a híd mellett ez az épület (az úgynevezett Beszkárt-épület) maradt meg az egykori városligeti villamos vonal mementójaként. Itt volt az akkor még a Szépművészeti Múzeumtól a felszínre vezetett kisföldalatti, illetve a ligeti villamos végállomása. Az épület a kalauzok és villamosvezetők pihenőépülete volt.

A Wünsch-féle híd és a Beszkárt-épület, 2018. A Fortepanon régi felvételt sajnos nem találtam róluk

A Szépművészeti Múzeum és a Millenniumi emlékmű a későbbi Hősök terén, 1909 (Fortepan/ Magyar Földrajzi Múzeum/ Kerekes J. Zoltán)

Millenniumi emlékmű a későbbi Hősök terén, 1912 (Fortepan/ Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.064)

Szépművészeti Múzeum, 1929 (Fortepan)

Millenniumi emlékmű a későbbi Hősök terén, 1930 (Fortepan/ Schwimmer János adományozó)

Hősök tere, Milleniumi emlékmű, 1932. A teret ebben az évben nevezték el Hősök terének (Fortepan/ Antal Dániel adományozó)

Tirana belvárosa viszonylag rendezett, kellemes, és kevesebb a szemét, mint a másik két albán városban, ahol jártunk.

És itt vannak kerékpárutak is. Nem mindegyik használható, mert van, amin autók parkolnak sorban, de nincs is annyi biciklis. Tiranában találkoztunk először működő gyalogoslámpával is. Ettől függetlenül az emberek ugyanúgy átszaladnak a bármilyen szélességű úton, bármekkora forgalomban, rendőrautó előtt is.

A hentesek kirakatában nyúzott bárányok lógnak, egészben, üveges tekintettel bámulnak a semmibe. Az állatkereskedésekben kutyák és macskák ketrecbe és akváriumüvegbe zárva várják a megváltást. Talán itt hiányzik az a fajta érzékenység, aminek köszönhetően az ember családtagként szereti a háziállatait, és nem szívesen találkozik az ebédre elfogyasztott állat tekintetével.

Tettünk egy rövid kirándulást Krujëba, ahol a törökverő Szkander bég született és amelyet csak harminc évnyi keserves próbálkozás után sikerült bevennie az ellenségnek.

„A krujëi régi erődből csak egy kőtorony maradt, egy kis falrészlet meg az alapok körvonala. A többit Pranvera Hoxha, Enver lánya építette 1982-ben. Mérnök volt, hatalma volt, és így képzelte el az albán középkort.”[i]

Tiranából aztán Macedónia felé vettük az irányt, az Ohridi-tó partján készültünk eltölteni egy napot. Későn vettük észre, hogy a GPS rossz irányba visz minket, vagyis az irány jó volt, csak nem a főutat választotta. Már vagy egy órája autóztunk, és nem akartunk visszafordulni. Beértünk egy zsákfaluba, ahol az akkor már sokat hallott „fordulj vissza, ahol tudsz” utasítást kaptuk, de annyit hallottuk már ezt a Balkánon, hogy nehéz volt komolyan venni. Az aszfaltozott út az apró falu közepén ugyan véget ért, és szemmel láthatóan semelyik irányban sem folytatódott, de a papírtérkép szerint kellett lennie egy útnak a faluból, ami némi kacskaringóval rávezet főútra. Efelől érdeklődtünk a helybelieknél, akik igencsak meglepődhettek az idegen rendszámú autó láttán Isten háta mögött falujukban. Az út igen, létezik, mondták, és mutatták, hogy merre, majd rápillantottak az autóra, de azzal a kocsival nemigen ajánlják, mert leginkább szamárháton járható.

Így másfél órányi kanyargós autózást újabb másfél órányi kanyargós autózás követett. Az Ohridi-tó partja helyett megint Tiranában találtuk magunkat. Fáradtak voltunk és farkaséhesek, és kellett egy biztos pont, úgyhogy visszamentünk ugyanabba az étterembe, ahol tegnap olyan jót ettünk. A paradicsomos spagettiből erőt merítve folytatjuk utunkat Macedónia felé.

[i] Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba. Magvető, Budapest, 2006. 140. o. (ford. Körner Gábor).

Shkodrából Durrës felé az út még számos érdekességet tartogatott. Keresztülautóztunk Lezhën, ahol éppen piac volt, és az utakon hömpölygő tömeg sebességével araszoltunk át a fél városon. Így volt idő a bámészkodásra. Láttam mindenféle élő baromfit a lábánál fogva összekötözve, a földön vergődve, eladásra várva, vagy valaki kezében már megvásároltan.

Útközben az autóból fényképezve...

Később az út kiszélesedett, és pár kilométer valami autópályára emlékeztető autóúttá vált, középen elválasztva, két-három sávnyi széles volt egy irányban (az útról mindenféle felfestés hiányzott), és akár száztízzel is lehetett repeszteni.

Persze azért óvatosan lehetett csak száguldani, mert voltak kerékpárosok is, és olyanok is, akik leküzdve a köztes betontömböt, átrohantak az út egyik feléről a másikra. És persze lépten-nyomon elütött kóbor kutyák tetemei.

Durrësben a hotel, amelyben előzetesen szobát foglaltam, megérkezésünkkor felújítás alatt állt. Az egész előteret a recepcióval együtt por és törmelék borította, személyzetnek nyoma sem volt, csak néhány munkás tűnt fel. Ketten közülük, némi üzleti érzékkel megáldva, felvezettek bennünket az emeletre, ahol a szobák voltak. Aztán megjelent egy szobalány benyomását keltő nő is, és az egyik fickóval elkezdték nyitogatni a szobaajtókat, látszólag azt keresték, hogy melyik lenne a legalkalmasabb. Kíváncsian vártuk, mi fog ebből kisülni. Amikor végül egyet megmutattak, hogy megfelel-e, rájöttünk, hogy nem a legalkalmasabbat keresték, hanem azt, amelyikre a leginkább rá lehet fogni, hogy egy kész szoba. De a késztől még az is igen távol volt.

A szoba felszerelését egy ágykeret jelentette, matrac nélkül. Megnyugtattak, hogy matrac is kerül bele. A víz szakaszosan folyt, és meleg víznek nyoma sem volt. Eljöttünk.

Imádom a tengert, és ezért is vártam annyira Durrëst, ez volt az egyetlen megállónk közvetlenül a tengerparton. Valahogy úgy képzeltem, hogy napközben lófrálunk a városban, rácsodálkozunk erre-arra, eszünk valami finomat elképesztő olcsón, este pedig a tengerparton ücsörögve, lábunkat lógatva iszogatjuk majd az albán sörünket.

A dolgok azonban a legritkábban történnek meg velem úgy, ahogyan én azt előre elképzelem magamban. Az alatt a két nap alatt, amit ott töltöttünk, végig az az érzésem volt, hogy Durrës valahogy furcsán nem akar bennünket. Először a hotel, amely felújítás alatt állt, aztán pedig az időjárás. Olyan hideg volt, hogy légkondicionálóval fűtöttünk minden szállásunkon.

Vigasztalásul a szobánknak hatalmas ablakai voltak, amelyek közvetlenül a tengerre néztek. Délig az ágyban melegedtünk, aztán amikor az eső nagyjából elállt, elindultunk a városba, de nem jutottunk sokáig, megint szakadni kezdett, és erős szél fújt. Vert seregként visszavonultunk. Később megint kimerészkedtünk, a körülményekhez képest jó időben. Az utcán rengeteg a szemét. Az ember lépten-nyomon szemétre lép.

És alig voltak emberek, de láttunk egy férfit, aki a medvéjét sétáltatta. Messziről készítettem néhány fotót, de így is az értésemre adta, hogy nem veszi jó néven.

Később olvastam Witold Szabłowski Táncoló medvék[i] című riportját, amelyben egy bolgár medvetáncoltató pályafutását ismerteti, onnan, hogy a kommunizmus bukásával együtt az ő traktoros munkája is megszűnt a helyi kolhozban, és így rákényszerült arra, hogy más munka után nézzen. Az egyetlen dolog, amihez a traktorvezetésen kívül értett, a medveidomítás volt. A családja generációk óta ezzel foglalkozott, csak ő „ugrott ki” traktorosként, de aztán a sorsát ő sem kerülhette el. Szerzett magának egy medvét (hivatalosan, egy rezervátumból), és 2007-ig nyaranta a Fekete-tenger partján parádézott vele, vagyis pénzt kerestek. Bulgária uniós csatlakozásának évében azonban, ettől a foglalkozástól is el kellett örökre búcsúznia. Az öreg egyedül maradt, Vela, a medve pedig ismét egy rezervátumba került.

Valami ilyesmi történetet tudok a mögé a medvés férfi mögé is elképzelni. Csak itt az uniós medvetilalom még nem köszöntött be.

Durrës egyik fő attrakciója az ókori amfiteátrum. Csak az 1960-as években fedezték fel, véletlenül. Egy férfi kutat ásott a kertjében, és ennek következtében a föld beszakadt egy nagyobb területen. Az emberek egy részét kitelepítették, hogy feltárhassák a romokat. A házak egy másik része maradt, az amfiteátrumban. A baromfiudvar pedig az egykori nézőtéren kapirgál.

Az ilyen dolgokról is persze Stasiuk jut eszembe. Albániáról azt írta, hogy

„...mindenkinek el kellene mennie oda. Legalábbis azoknak, akik folyton Európát emlegetik. (...) Albánia az európai ösztön-én, a félelem, amely éjjelente megszállja az alvó Párizst, Londont és Majna-Frankfurtot. Sötét kút, amelybe bele kellene néznie mindazoknak, akik azt hiszik, egyszer s mindenkorra el van rendezve a dolgok menete.” [ii]

Mert bár sokan Európát az Európai Unió szinonimájaként használják, korántsem egyenlő vele. Ha tényleg a kontinensre gondolunk, akkor számomra jóval több, változatosabb, érdekesebb és összetettebb annál, mint amit a szűkebb értelemben vett, határok nélküli Európában utazgatva tapasztalhatnék.

Reggel kifizettük a szállást, és a góré (én végig így hívtam, mert nem tudtam eldönteni, hogy milyen beosztásban volt, tulajdonos-e vagy recepciós, aki soha nincs a recepción) nem adott se számlát, se blokkot, se egy darab cetlit, hogy fizetve. Kérdeztem, hogy kapunk-e nyugtát, mire azt válaszolta, hogy minek, minden rendben volt. És nem adott.

Durrësben volt számomra valami eredendő komorság, ridegség, amit a napsütés sem tudott volna teljesen elnyomni, és ami annyira szokatlan jelenség a Földközi-tenger partján.

Amikor ismét autóba ültünk, mindenesetre nem éreztem úgy, hogy de kár, itt még maradnék. Mentünk tovább Albánia fővárosába, Tiranába.

[i] Witold Szabłowski: Tańczące niedźwiedzie. Reportaże z transformacji. Agora, Varsó, 2014.

[ii] Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba. Magvető, Budapest, 2006. 126. o. (ford. Körner Gábor).

Albánia

Végre, Albánia! Mert Albániát tekintettem a csúcspontnak, tulajdonképpen Albánia köré szerveztem az egész utat, vagyis ha nincs Albánia, talán balkáni út se lett volna soha. Jobban mondva, ha annak idején nem kattanok rá Andrzej Stasiuk könyveire, akkor nem valószínű, hogy valaha is fejembe veszem, hogy nekem okvetlenül el kell jutnom Albániába.

De Stasiukra rákattantam, és általa a Balkánra és főleg Albániára is. Amikor én a balkáni út lázában égtem, ő már másfelé utazgatott. Még Kotorban, az eső elől az apartmanba visszamenekülve akadtam rá egy vele készült friss interjúra, amiben elmondta, hogy a Balkán már kevéssé érdekli, újabban kelet felé veszi az irányt, Kazahsztán, Tádzsikisztán és főleg Mongólia. Na de én azért ott Kotorban roppant izgatott lettem, hogy másnap az idő tájt, ha minden jól megy, Albánia földjét fogom taposni. És ez így is lett, és a várva várt kulturális (és elsősorban a közlekedési kultúrából fakadó) sokkhatás sem maradt el. Útinaplómban így emlékezek rá.

Shkodra/Shkodër[1]

Montenegró és Albánia ég és föld. Ha nem lett volna határ, akkor is tudom, hogy másik országban járunk. Albánia, és különösen a közúti közlekedés először jól arcul csapja az idetévedőt. Az utak egyenrangú használói az autók mellett a kerékpárosok és a gyalogosok. A főút közepén emberek gyalogolnak, a városban gyalogosok sétálnak az autóforgalomban, a biciklik nem az út szélén, mintegy megtűrt közlekedőkként haladnak, mint odahaza, hanem az autók között, éppen ahogy kijön a lépés. Biciklisből rengeteg van, akárcsak Hollandiában, a kerékpárút azonban errefelé alighanem ismeretlen fogalom. A kerékpárosokat egyáltalán nem rettentette el az sem, hogy esett az eső. Sokan fél kézzel az esernyőt tartva, fél kézzel kormányozva tekertek. Abban egyetértettünk P.-vel, hogy aki ezek után azt mondja nekünk, hogy a budapesti biciklisek nem tudnak közlekedni, azt elküldjük melegebb éghajlatra, egészen pontosan Albániába.

Ahogy megérkeztünk Shkodrába, és beléptünk a hotelszobába, eldőltem az ágyon, mintha valami nagyon kimerítő és kockázatos utazásról tértem volna meg, és kaptam volna egy kis pihenőidőt. A határtól idáig egy óra sincs az út, nem is én vezettem, mégis. Erre vágytam, meg is kaptam. És apám autóját is sikerült meghúzni, mindezek után ráadásul elég béna módon, a hotel parkolójában. Jó lesz ez, csak Albániát is szokni kell egy kicsit.

A tájékozódást a városban nem könnyíti meg, hogy az útikönyvem (ami Dienes Tibor munkája és egyébként az egyik legtartalmasabb útikönyv, amihez valaha szerencsém volt), tíz évvel ezelőtti kiadás, és mint kiderült, azóta szinte az összes főbb utat átkeresztelték, és a könyvben az egyik képen szereplő emlékmű sincs már a helyén, amelyet tájékozódási pontként kerestem a városközpontban.

Mercedesből valóban rengeteg van (az útikönyv szerint az autók egyharmada Albániában Mercedes!), de a régiek mellett vannak egészen újak is, és nagyon sok a városban az autószerviz.

A pénzváltást itt komolyan veszik. Bementünk egy bankba, ahol elkérték az útlevelet, amelyből hosszasan írták ki az adatokat, megkérdezték az apa nevét, lefénymásolták, aláírattak egy papírt az adatokkal, majd ennek az A4-es méretű papírnak a társaságában megkaptuk a pénzt. Aztán a sétálóutcán beültünk egy étterembe, és majdnem harmadannyiért ettünk, mint Kotorban.

Elautóztunk a Shkodrai-tóhoz is. A tó szép, a partján mindenhol szétdobált szemét van.

Útközben lestük, hogy mikor látunk már meg végre egy bunkert abból a hatszázezerből (más források szerint hétszáz-ötvenezerből), ami az országban található. Az első, amit kiszúrtunk, egy kert végében volt.

Visszafelé menet a városba felmentünk Rozafa várához, és itt már határozottan felismertem ezt-azt az olvasmányaimból.

"A város peremén, az erőd lábánál még mindig ott a cigánytelep. A túloldalra vezető keskeny, lyukas híd előtt le kellett lassítani, ekkor pedig az ablakhoz rontottak a stratégiai őrhelyükre állított barna képű gyerekek. Gépiesen végigkopogtatták a karosszériát, bedugdosták a kezüket, és monoton beszédbe kezdtek, mint a tíz, tizenkét éves profik. Semmi szokatlan nem volt ebben a képben."[2]

A hidat mi is láttuk, de keresztülmennünk szerencsére már nem kellett rajta, mert építettek egy újat, és a régi csak mutatóba vagy gyalogos használatra maradt ott.

Stasiuk írt a korzózásról is, mint az albán (elsősorban férfi) társadalom kedvenc esti elfoglaltságáról.

"Elkezdődött a korzózás a városban. Lezárták a főutcát az autók elől, és kiözönlött a járdára, az úttestre, a kávézók kerthelyiségeibe a tömeg. Alighanem ott volt a város minden lakosa, idősek, gyerekek, a legtávolabbi részekről, talán még a sírokból is felkeltek. Köröztek, jártak-keltek, köszöngettek, ettek, ittak, vállon veregették egymást, összeölelkeztek, korzóztak, ragyogtak, peckesen vonultak, hivalkodtak, egyszerűen fogalmazva földközi-tengeri Saturday night fever, pedig kedd volt."

Úgyhogy a korzózás élményét mi sem hagyhattuk ki. Este végigsétáltunk a szépen felújított sétálóutcán. Valóban, az ott tartózkodók legalább nyolcvan százaléka férfi volt, fiatalok, öregek, leginkább csapatokba verődve. A kávézókban ha nem a tévét nézték, akkor székeiket az utca felé fordították, és beszélgetés közben a forgatagot bámulták.

Azért akadtak fiatal lányok is, kettesével-hármasával, kicsinosítva sétáltak. A főutcáról leágazott egy másik, első ránézésre hasonlóan szépen felújított utca. A szép homlokzat mögött azonban helyenként nem szépen felújított épület állt, hanem a nagy semmi. Patyomkin-házak, EU-pénzből.

Az idézett Stasiuk-részletek a szerző Shqipëria po ndryshon című tárcájából valók. A tárca címe nem más, mint az albán Demokrata Párt akkori (2013-as) választási himnuszának címe,

"melyet fordíthatunk úgy is, hogy Albánia igent mond a változásokra vagy pedig úgy, hogy Igen a változásokra Albániában. Mindenesetre megállás nélkül nyomták ezt a popdalt; nem volt sem himnusz, sem induló. Sali Berishának és pártjának elsöprő fölénye volt az éterben, a földön és a levegőben. Hiába, a kormánypárt az kormánypárt."

De valóban hiába, mert mindezek ellenére azokat a választásokat a Demokrata Párt mégis elbukta. A Shqipëria po ndryshon dallama azonban – amelyet a balkáni út lázában égve számtalanszor meghallgattam még otthon – örökre a dobhártyámba égett.

 [1] Az albán nyelvben a főneveknek kétféle alakja van, egy határozott és egy határozatlan. Ilyen a pl. Shkodër/Shkodra, Tiranë/Tirana változat. Magyar nyelvű szövegben találkoztam Shkodër és Shkodra alakkal egyaránt, én a Shkodrát használom, mert Stasiuk is ezt használta a könyveiben, és ezáltal én is ezt az alakot szoktam meg jobban.

[2] A bejegyzésben szereplő idézetek Andrzej Stasiuk: Shqipëria po ndryshon című művéből származnak (In: Andrzej Stasiuk: Nie ma ekspresów przy żółtych drogach. Czarne, 2013.) Magyarul: Nagyvilág, LIX. évf. 10. sz. (2014. október), 1135-1138. o. (ford. Szatzker Helga).

Jó néhány évvel ezelőtt találtam egy budapesti lomtalanításon néhány, a hatvanas években készült fényképet egy olaszországi családi nyaralásról. Amikor két évvel ezelőtt én is ugyanazokon a helyeken jártam, ahol ötven évvel ezelőtt ez az ismeretlen család, magammal vittem a képeket, és újrafotóztam őket. Így tapasztaltam meg, hogy milyen jó dolog is az eltűnt idő nyomában járni.

Karácsonykor kutakodtam egy kicsit a családi archívumban, hogy újra kedvenc fotós hobbimnak hódolhassak. Régi, Kincsesbányán készült felvételeket kerestem, amelyek helyszíne jól beazonosítható. A régi képek idejét illetően az biztos, hogy a hatvanas és kilencvenes évek eleje között készültek. Az újakat karácsony másnapján fotóztam.

A fenti két képpáron az óvoda épülete látható, a másodikon vélhetően édesapám óvodai ballagása lett megörökítve, tehát a hatvanas években készült. A nem a környékről származó sógorom döbbentett rá, hogy az óvoda épülete milyen szép, olyan, akár egy régi vidéki nemesi kúria. Szintén kívülállóknak köszönhetően tudatosodott bennem, hogy a településnek már-már mesébe illő, különleges neve van.

Az óvodával szemközt található ez a kopjafa, amelynek talapzata eredetileg egy másfajta emlékműnek adott helyet. A kilencvenes években még biztosan megvolt, mert emlékszem rá gyerekkoromból, hogy mindig be akartam bújni a közepébe.

Itt megint csak egy újrafelhasznált talapzat látható, amelynek új élete egészen éles fordulatot vett. Az eredeti vörös csillagos emlékmű szintén állt még a kilencvenes években, a vörös csillag valószínűleg már nem volt rajta, de gyerekkoromban nagyon szerettünk felmászni a talapzatra, és azzal menőzni, hogy a kapaszkodásra alkalmatlan műemlékben megkapaszkodva át tudunk mászni a talapzat másik felére.

Ez a kép szintén a dombtetőn készült, egy másik ünnepi koszorúzáskor. A kincsesi gyerekek olyan szerencsések, hogy a faluban több dombról is szánkózhatnak télen, már ha hó is van. Régen volt, emlékeim szerint elég gyakran, és ez a domb számított a legvadabbnak, több okból is. Viszonylag meredek, így elég jól be lehet rajta gyorsulni, a lábánál viszont nem túl hosszú a vízszintes terület, így megfelelő sebességgel át lehet ugratni az árkot, amely a Kincsesi úttól választja el a domboldalt. És szánkóstól be lehet repülni a forgalomba. A másik opció, hogy rossz kormányzással telibe lehet találni a domb lábánál található trafóházat. Mindezek ellenére én sosem hallottam komolyabb szánkózós balesetről Kincsesbányán.

Azokat, akik nem ismerik a települést, talán megdöbbenti a dombtetőről a panorámát uraló panelházak látványa. Ha hozzátesszük, hogy a falu népessége még a bányászat fénykorában is kétezer fő alatt volt – a nepesseg.com adatai szerint 1970-ben tetőzött 1816 fővel –, akkor alighanem országos kuriózumról is beszélhetünk.

Ez itt már az iskola belső udvara. A régebbi felvétel – a nézők között fellelhető szüleim korából ítélve – a nyolcvanas évek közepén egy iskolai ballagáson készülhetett.

Ez pedig az iskola külső udvara. A korábbi képen jól látható, hogy a kazánházat később toldották hozzá az iskolaépülethez.

A focipálya a falu szélén. Az öltöző épületét azóta szintén megtoldották, ez esetben egy lakóépülettel.

És végül a víztározó, ahová manapság csak horgászok járnak (fürödni tilos és életveszélyes). De a kilencvenes években még nem volt az (vagy csak nem foglalkoztunk vele?), és elég sokat jártunk ide fürödni.

 Ilyen volt egy meleg nyári napon valamikor régen, és egy, a mostaninál jóval hidegebb télin a gombával.

Nagy rajongója vagyok a Mai Manó Ház blog kép-párok rovatának, így aztán nem titok, hogy ehhez a kis válogatáshoz is részben innen jött az ötlet. Az én kép-párjaim között vannak amolyan akkor és most párok, amelyek ugyanazon a helyszínen készültek, és vannak olyanok is, amelyek térben és időben sem találkoztak soha, a rokonságuk azonban kétségtelen.

Némelyik páros tudatosan készült – legalábbis a későbbi fotó készítésekor már tudtam, hogy ezt már egyszer megörökítettem, és most majd meglátjuk, hogy azóta változott-e valami. Néhány párost pedig akkor állítottam össze, amikor az archívumomat túrtam fel megfelelő képek után kutatva a karácsonyi ajándék albumokhoz.

Ez például egy tudatos képpár. Szlovénia szép tengerparti városában, Piranban készültek, 2012-ben és 2017-ben.

Ők már kevésbé tudatosan, pedig ugyanannak a ház udvarának voltak a lakói. A névtelen birka és Dani, a póniló. Mocsa, 2012 és 2014.

A dátum kérdéses, de a lényeg úgyis az én Micikém és a nagymamától ajándékba kapott macska-párna.

Hogy a kutyásoknak is kedvezzek... 2010 őszén találtam rá erre a szép kutyacsaládra Krakkóban, a Kościuszko-halomról lefelé sétálva. 2016 decemberében pedig szintén a halomról lefelé sétálva eszembe jutottak, és legnagyobb örömömre, viszontláttuk egymást. Egy kicsit megkoptak, és más irányba fordították a tekintetüket, de a kivágott fa törzséről nem tágítanak.

Mi van a mi utcánk végében? Hát Berlinben a tévétorony, Brnóban egy hőerőmű.

A ciprusi-görög együttélés rendíthetetlenül tart Varsóban! Az első kép 2015 januárjában készült, a másik 2017 augusztusában. Két és fél év alatt csak a bábu keze fáradt el (nem akarja a másikat is elveszíteni).

Az amortizáció ezen a kiváló műbőr kanapén is megfigyelhető. A képek 2013-ban és 2014-ben készültek, azóta pedig egyébként legnagyobb sajnálatomra végképp leselejtezték Behemót kedvenc fekhelyét.

A gázmaszkot praktikus olyan helyen tárolni, ami szem előtt van, és nem kell keresgélni, ha hirtelen szükség lenne rá.

És egy kis nosztalgia a hideg napokra: kaktuszok Caprin és pálmafák Srí Lankán, hátrahajlásból fényképezve.

Montenegró

Az apartman tulajdonosa, Jadranka, régi ismerősökként üdvözölt bennünket kotori házában, kávét, narancslevet és süteményt hozott tálcán. Ráadásul – mivel minden bizonnyal mi vagyunk az egyetlen vendégei ezeken az esős áprilisi napokon – felajánlotta, hogy lakjunk a lefoglalt olcsóbbik szoba áráért a legjobb apartmanjában, ami nagyobb, mint a lakásunk és egyenesen az öbölre néz.

Ha Szarajevó a barátságos kóbor kutyák városa, akkor Kotor a macskáké. És a turistáké, de a fagyos áprilisi időben elsősorban mégiscsak a macskáké. Macskák mindenhol vannak a városban, a legkülönfélébbek, és a legváratlanabb helyekről bukkannak elő. Egy sportboltban ücsörgött egy fehér, leharcolt, a fél füle is hiányzott. Először a küszöbön telepedett le, aztán bement, és a bolt közepén foglalt helyet. Láthatóan senkit sem zavart. Néhány órával később megint arra jártunk. A bolt ajtaja csukva volt, a macska kintről nyávogott, hogy engedjék be, majd mikor valaki megsimogatta, tovább nyávogott, és követelte a törődést.

A város szabadtéri színpadát is népes macskatársadalom töltötte be. A színpadon ücsörögtek, a nézőtéren aludtak, vagy éppen többen is egy nőstényt próbáltak becserkészni. Máshol láttunk egy szép nagyszőrűt is, amelyik síron túli nyugalommal tűrte, hogy csipesszel kullancsokat szedegessenek ki belőle.

Kotor kellemes, turistakomfortos hely, túl sok meglepetést nem tartogatott, bár tervezett utunk során itt számítottam ilyesmire a legkevésbé. Nekem kicsit olyan, mint egy szellemváros, aminek a macskákon kívül nincsenek állandó lakosai. Az utcákon turisták kószálnak, az étteremben belgrádi pincér szolgált ki minket, és javította ki a helytelen kiejtésemet. Rizottót kértem, mire ő visszakérdezett:

– Rizsottót?

Igen, rizsottót.

Éhezni nem éheztünk, az biztos, Jadranka piskótával várt bennünket haza, és bejelentette, hogy reggel vár minket kávéra. Aztán ajándékba is kaptunk belőle egy csomaggal. Jadranka egyike azoknak a fajta embereknek, akiket csodálok. Angol szókincse néhány tucatnyi kifejezésből áll, ez azonban a legkevésbé sem akadályozza a kommunikációban, és száz szó birtokában is el tud mesélni nekünk bármit, amit szeretne. Hogy korábban tanítónőként dolgozott, de most már csak a vendéglátásból él, és angol tanfolyamra jár (itt elővette a tankönyvét, hogy megmutassa, hol járnak, mit tanulnak), de egyébként a lánya is angol tanár (tőle kaptuk a folyékony angolsággal megírt válasz emailt), a lánya férje meg a montenegrói vízilabda-válogatott játékosa, és van két fiuk.

Én alapvetően azok közé a furcsa emberek közé tartozom, akik jobban kedvelik a személytelen hotelszobákat, ahol visszavonulhatok a magányomba, és nem kell senkivel kötelező udvariassági beszélgetéseket lefolytatnom, nem veszik rossz néven, ha nincs kedvem a többi vendéggel és a vendéglátóval társas életet élnem.

Kotorban viszont Jadranka kedvessége és közvetlensége – számomra is meglepő módon – jól esett.

2014 tavaszán azok közé a boldog egyetemisták közé tartoztam, akiknek nem csak szabadidejük volt annyi, amennyi talán már sosem lesz, hanem volt némi félretett pénzem is. A Pázmányon ráadásul bőkezűen mérték a tavaszi szünetet is, kéthetes volt, én pedig a kedvező körülmények együttállásán felbuzdulva úgy döntöttem, hogy a családi húsvét helyett megvalósítom leghőbb vágyamat, és nekivágunk a Balkánnak.

2014-ben – a Malév csődje után, a Wizzair balkáni járatnyitásai előtt – alighanem egyik általunk meglátogatott országba sem volt közvetlen járat, és egyébként is, én Stasiuk nyomában akartam járni, ő pedig autóval megy mindenhová. A legelső könyv az Úton Babadagba volt, aztán jött a Taksim és a többiek (amik közül sajnos nem minden olvasható magyarul), de már az Úton Babadagba után is ellenállhatatlan vágyat éreztem a Balkán, különösen Albánia iránt.

Ez volt az első út, ahová egy kis füzetet vittem magammal, és szorgalmasan jegyzeteltem. Most, néhány évvel később, érdekes visszaolvasni ezeket az első benyomásokat, őszinte rácsodálkozásokat egy másfajta valóságra, mint amit addig ismertem. Azóta megjártam már néhány másik hasonló egzotikummal bíró – vagy ahogy az ilyen típusú útjaink miatt értetlenkedő ismerőseink mondják, gázosabb – országot, és bizonyos szinten „megedződtem”, magasabbra került az ingerküszöböm, és már nem kapom fel a fejem minden apróságra. Ezért is jó most visszamenni az időben, és rácsodálkozni megint Szarajevóra, Kotorra, Albániára és Macedóniára.

Bosznia-Hercegovina

Megérkeztünk az országba. Az első benyomásom az volt, hogy olyan, mintha a magyar-román határon keltünk volna át: elképesztően ízléstelen színekben pompázó, túlméretezett épületek, mellettük düledező kisebb lakóházak, az út mentén mindenhol vulkanizacja, kerti törpék, hatalmas kőoroszlánok (a sárkeresztúriak nagyra nőtt testvérei), elhagyatott vagy elhanyagolt objektumok. Rengeteg olyan ház van, ahol az erkélyen vagy a teraszon hiányzik a korlát. Aztán hirtelen elkezdődnek a hegyek. Kivájt sziklafalak.

A főút szélén tyúkok kapirgálnak, barátságos tekintetű, falkákba verődött kóbor kutyák bámészkodnak. Sok a rendőr is. A legmagasabb hegyek tetején még hó van.

Szarajevó óvárosa apró, nagyon keskeny és nagyon meredek utcák szövevénye. Hangulatosak, de ha autóval kell rajtuk közlekedni, alig várom, hogy kijussunk a főutakra. Az emberek egyébként többnyire az úttesten gyalogolnak a városban – az autók pedig a járdákon parkolnak. A belvárosban sok a villamos és a troli – mind más színű és típusú, két teljesen egyformát nem hiszem, hogy láttam.

A hotelben elkérték az autó kulcsát a recepción. A parkolás úgy van megoldva, hogy mindig csak két autó tud szabadon kiállni, a többinek ez a kettő elállja az útját, így aztán a parkolóőr szükség esetén arrébb áll az utat eltorlaszoló autókkal. Nyilván megtehettük volna, hogy nem adjuk oda a kulcsot – ez esetben persze nem használhatjuk a parkolót.

Szarajevó a barátságos kóbor kutyák városa. Kutyát pórázon látni ritka dolog. A kóbor kutyák pedig egyáltalán nem tűnnek alultápláltnak. Macskák is vannak (sok a fekete), és a napon sütkéreznek. A nők erősen sminkelik magukat, jóval erősebben, mint otthon. Bementünk egy bevásárlóközpontba, a mosdóban alig tudtam a csaphoz férkőzni, hogy kezet mossak, mindenki a tükör előtt vadul sminkelte magát.

A hotelszoba ablaka egy háborús temetőre és egy minaretre néz. Reggel a müezzin éneke beleszövődött az álmomba. Soha ilyen kellemesen még nem ébredtem. Aztán kinyitottam a szemem, és láttam, hogy tenyérnyi nagyságú pelyhekben hull a hó. Tegnap még kabát nélkül mászkáltunk, fagyiztunk, és megpirult az arcunk. Kicsit később apróbb pelyhek hullottak, aztán átváltott esőre, végül teljesen elállt. Téli ruhát nem hoztunk magunkkal, ami viszont ennél is nagyobb gond, hogy az autón nyári gumik vannak, a mi utunk meg végig hegyek között vezet Montenegróba.

Végül Mostar felé kerültünk, arrafelé alacsonyabbak a hegyek, a Neretva völgyében szép türkizkék volt a víz, a hegyoldalak zöldek, a távolban hófödte csúcsok. Az út szélén kampókra színes reklámszatyrok voltak felakasztva. A szatyrok nem látszódtak át, de azt látni lehetett, hogy valami van bennük. A szatyrok alatt tábla volt „RIBA” (hal) felirattal. Egy Mostar-táblán a város cirill betűkkel írott neve össze volt maszatolva.

A Bosznia-Hercegovina és Montenegró közötti határátkelő egy hegy tetején volt, elhagyatott helyen, egyik irányban sem volt tíz kilométerekre településnek nyoma sem. Ahogy megkaptuk a boszniai oldalon a pecsétet az útlevelünkbe, a hó elkezdett szakadni, a GPS pedig – amikor a határépületeket magunk mögött hagytuk –, azt az utasítást adta, hogy „fordulj vissza, ahol tudsz”. Ott és akkor egy kicsit ijesztően hangzott, de azért mentünk tovább...

A terv a következő volt: sok séta Jerevánban, még több a Szeván-tó partján, és ha valami csoda folytán nem jéghideg a hegyi tó vize, még fürödhetünk is, aztán túrázás Dilijan környékén és szintén kirándulás és a világörökségi emlékművekké nyilvánított kolostorok megtekintése a Debed-kanyonban.

És hogy miért éppen Örményország? A kérdést sokan feltették. Valami számomra is ismeretlen eredetű vonzalmat éreztem régóta a Kaukázus iránt. Grúziában jártam két éve, Azerbajdzsántól mindig is elriasztott a vízumügyintézéssel járó nyüglődés, ott van még viszont Örményország. Ahová csak eljutni egy fokkal problémásabb (és költségesebb) a másik két országnál, mert nincsen semmilyen közvetlen légi összeköttetésünk. És persze 2012, az azeri baltás gyilkos kiadatása óta diplomáciai kapcsolat sincsen a két ország között.

Miután hazaértünk Srí Lankáról, néhány nappal később már meg is vettem a jegyeket Jerevánba, és korábban sosem tapasztalt lelkesedéssel kezdtem el álmodozni a túrázós-hegyekben bóklászós nyaralásunkról, mert valamiért azt képzeltem, hogy idén nyáron arra jobban fogok vágyni, mint egy mediterrán tengerpartra (azóta rájöttem, hogy mégsem). Az Austrian Airlines járatára találtam a legkedvezőbb árú jegyeket, és valamilyen furcsa árképzési mód miatt olcsóbb volt a Budapest–Bécs–Jereván átszállásos megoldás, mintha ugyanarra a járatra csak Bécsből Jerevánba vettem volna jegyet.

Tudtam, hogy Örményországot viszonylag kevesen választják úti célul csak úgy – részben ezért is volt olyan vonzó számomra –, azt azonban nem gondoltam volna, hogy a Bécs-Jereván járaton két kezemen meg tudom majd számolni azokat az utasokat, akik arcvonásaik alapján nem a vakációzni hazautazó örmény diaszpóra tagjai közül valók. A gépen egy tűt nem lehetett volna leejteni, minden szék foglalt volt, a folyosón pedig visítozó gyerekek szaladgáltak fel-alá.  A velem párhuzamos sorban egy fiatal család ült, egy iskolás és egy csecsemőkorú gyerekkel. Amikor a gép elkezdett gyorsulni a felszálláshoz, a férfi keresztet vetett, és amíg el nem hagytuk a felszállópályát, imádkozáshoz összetéve hagyta a kezeit. Útközben felhajtott egymás után két pohár kólát és két pohár bort a vacsorájához, majd leszálláskor alaposan befújta magát egy parfüm termékmintával.

Az éjszaka közepén érkeztünk meg Jerevánba. Az útlevél-ellenőrzésen a határőr gondosan kiolvasta az útlevelemet. Olyan sokáig nézegette, mintha minden adatot kétszer végigolvasna, aztán forgatta, a borítóját is alaposan megnézte, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy kétségbeesetten próbál rájönni, hogy milyen ország állampolgára vagyok, vagy hogy esetleg mégiscsak kellett volna valamiféle vízumot beszerezni. Aztán végül az utolsó oldalon megállapodott, és a grúziai pecsétek alá odanyomott egyet ő is.

Jerevánban borzasztó meleg volt – akárcsak a grúz fővárosban két évvel ezelőtt – és akarva-akaratlanul egyfolytában az ott tapasztaltakkal hasonlítgattam össze. Jerevánban az autóskultúráról végig nagyon jó véleménnyel voltam: megadták az elsőbbséget a gyalogosoknak, sosem éreztem azt, amit Grúziában egyfolytában, hogy bocsánatot kell kérjek, ha az úttestre merek lépni.

Azt persze csak visszafelé tudtuk meg, hogy az örmény főváros nemzetközi reptere olyan kicsi, hogy mindössze hat beszállókapuja van. Ennek tükrében nem volt meglepő, hogy a városban alig-alig volt turista. Tetszett, hogy a taxisok és egyéb szolgáltatók békén hagyták az embert, és nem kellett fél percenként visszautasítanom valakit, mint más kevésbé fejlett országokban.

A jereváni "vízesés"

...és a kilátás a tetejéről

Jerevánban első dolgunk volt, hogy megmásszuk a „vízesést”, ami 40 fokban extrém sportnak sem volt rossz, de az összhatást tekintve egy kicsit csalódott voltam. Az interneten fellelhető képek alapján ugyanis hangulatosabbnak, szebbnek tűnt. A mögötte elterülő hegy tetején itt is van egy kopott vidámpark – akárcsak Tbilisziben – és Kutaisziban, és egy „anya” szobor is, amihez hasonlót korábban szintén Tbilisziben és Kijevben láttunk.

Az operaház

Kulináris örömöket nem kerestem Örményországban, mert az én ízlésem az örmény konyhától igen messze esik. Khinkalit szinte mindenhol lehetett enni, ami ugyan nem örmény, hanem grúz étel, de nagy előnye, hogy mindenhol lehet kapni vegetáriánus verzióban. A khinkali finom volt, de a hozzá rendelt salátatálban az egyetlen értelmezhető zöldség a retek és a sárgarépa volt, összességében azt a benyomást keltette, mintha kiszaladtak volna a kertbe, és kitépték volna, ami a kezükbe akadt (a gazokkal együtt). Apró érdekesség, hogy mindkét étteremben, ahol ettünk, a számla mellé kaptunk egy-egy rágógumit is.

A Szovjetunió jégkrém és a finom khinkali

Egyik nap kibuszoztunk Jerevánból Echmiadzébe, amit az útikönyv az örmények Vatikánjaként emlegetett. A templom kívülről éppen felújítás alatt állt, és számomra egyébként is felejthető látványt nyújtott. Amiért viszont megérte a félórás út a fülledt kisbuszban, az az Ararát volt, az örmények szent hegye. Jereván bizonyos részeiről is jól látható, innen azonban még szebb volt és még közelibb. Hatalmas volt, gyönyörű és a csúcsa környékét még júliusban is hó borította.

Az Ararát Jerevánból

...és Echmiadzéből. A hegy határtól kb. 40 km-re terül el, Törökországban

A következő célpontunk a Szeván-tó volt, ahová Jereván északi pályaudvaráról indultak marsrutkák. A városközpontban felültünk a 259-es buszra (ami egyike lehetett a forgalmasabb járatoknak, mert tényleg busz volt, nem minibusz), abban a tudatban, hogy a fél várost átszelő járat vége a pályaudvar lesz. Nem az lett, mert a busz tovább ment, két szomszédos kisvároson át, és Abovjan buszpályaudvara lett a végállomás. Amikor erre rájöttem, gondoltam, hogy nem olyan nagy tragédia, biztos innen is lesz Szevánba járat, elvégre útba esik. A pályaudvaron volt egy csomó üres busz, az egyetlen utasok mi voltunk. Egy bódé körül férfiak sziesztáztak – alighanem a sofőrök –, és megkérdeztem őket, hogy megy-e innen busz Szevánba. Mondták, hogy nem, csak Jerevánból. Szálljunk fel a 259-es buszra, elvisz a jereváni pályaudvarig. Mindennek fültanúja volt az a sofőr is, aki hozott minket, és megkérdezte, hogy miért nem szóltunk neki, hogy hol akarunk leszállni. Nem akartam neki azt mondani, hogy mert még nem akklimatizálódtam eléggé, és a saját elképzeléseimből kiindulva meg sem fordult a fejemben, hogy egy fél országot kiszolgáló pályaudvart ne vennék észre magamtól is. Helyette inkább széles mosollyal az arcomon azt feleltem, hogy végülis mindegy, úgyis szeretünk utazni, és legalább itt is kicsit körülnéztünk. Erre ő is nevetett, hogyha szeretünk utazni, akkor jó...  A többi sofőr pedig minden bizonnyal azóta is azon a két hülye eltévedt turistán viccelődik, ha eszükbe jutunk.

A buszon egyébként voltak kijelzők, de nem a következő megállót mutatták, hanem az útközben a hangszórókból áradó zenék lejátszási listáját. Az északi pályaudvart másodjára már nem vétettük el. Egy betonplacc volt, rajta 15-20 kisbusszal.

A Szeván-tó partján

A Szeván-tó hegyek között, 1900 méter magasan fekszik, és ennek megfelelően a vize nyáron is épp annyira hideg, hogy csak a legelszántabbak merészkedjenek be. Reggel még sima a víztükör, aztán délután elkezd fokozódni a szél erőssége, ahogy lehűl a levegő. Estefelé már olyan erősen fújt a tó felől, hogy a sirályok a szembeszélben lebegtek: úgy csináltak, mintha repültek volna, de valójában nemigen haladtak előre.

A Szeván-tó partja turisztikailag minimális infrastruktúrával rendelkezik. Nekem lenne egy csomó ötletem, amivel fejleszteni lehetne. Például gyalog- és kerékpárutak kiépítésével a tó körül, csónak, kenu stb. bérlési lehetőséggel, hajó-összeköttetéssel a partok között, utas barát tömegközlekedéssel a tó körül. Megérné, mert tényleg gyönyörű hely.

Szemben Szevanavank és az írószövetség nyaralójának ikonikus épülete

Egyik reggel elindultunk, hogy a tó partja mentén a saját csapásunkat kimérve megnézzük a néhány kilométerre lévő Szevanavank-félszigetet, amit arrafelé megtévesztően most is szigetnek hívnak, mert valaha tényleg az volt. Szeván város közelében a parttól kicsit eltávolodva nagy ívben kikerültünk két tehéncsordát, nehogy tehéntámadás áldozatai legyünk, mint az az Alpokban megesik néha az ott kirándulókkal. A főút közelében jártunk egy néptelen dűlőúton, amikor egy kis bódészerű tákolmány mellett mentünk volna el. Pont arról beszélgettünk, hogy akárhol nem mernénk ilyen helyeken sétálni, Boszniában vagy Horvátországban még mindig könnyen aknára léphet az ember. Aknaveszély valóban nem volt, azzal viszont nem számoltunk, hogy abból a bódéból, éppen ahogy elhaladnánk előtte, egy vérszomjas kaukázusi juhászkutya fog ránk rontani. Nem emlékszem rá, hogy kerültem volna valaha olyan helyzetbe, ahol egy pillanat töredékéig átfutott az agyamon, hogy akkor ennyi volt, és nincs tovább. Mindketten ösztönösen rohanni kezdtünk, ketten kétfelé. A kutya először felém indult meg. Menekülés közben hallottam a lánccsörgést, és valahogy homályosan tudatosodott bennem, hogy attól a lánctól egy ponton túl nem tud majd utánam jönni. Jó messzire elfutottam, mire hátra mertem nézni. P.-t nem láttam a bódétól, de a szemem sarkából úgy tűnt, mintha ő is el tudott volna menekülni. A kutya hosszú láncát megfeszítve felé fordulva őrjöngött. Ekkor egy másik kis épületből kijött egy férfi, a kutya gazdája, bezárta a kutyát, és megkérdezte, hogy jól vagyunk-e. Nekem csak a szívem kalapált, P. viszont szétzúzta magát egy kőkupacon, amin hátrafelé menekülve átesett. Mindenhol tele lett horzsolásokkal, zúzódásokkal, és komolyabban megsérült a bokája.

Az egyik szép szevanavanki templom

Először nem tűnt olyan súlyosnak, és gyalog indultunk tovább a városba. Aztán az út szélén felvett minket a fenevad gazdája, utánunk jött, minden bizonnyal furdalta a lelkiismeret. Kérdezte, hogy jártunk-e már a szigeten, mondtuk, hogy az lett volna tervben mára... Elvitt minket, és utána még ide-oda furikázott, de már semmihez sem volt kedvem igazán. P. másnap reggel már nem nagyon tudott két lábon közlekedni, én pedig semmi másra nem vágytam, csakhogy otthon lehessek, úgyhogy félbeszakítottuk az utat, és hazajöttünk.

A szeptembernél nem tudok ideálisabb hónapot elképzelni egy mediterrán vakációhoz: a tenger még meleg, a levegő hőmérséklete pont jó. A nappalok melegek, de nem tikkasztóak, az esték kellemesen hűvösek. Ilyenkor a napozás sem szenvedés: árnyékban már fáznék vizes fürdőruhában ücsörögve. És ami számomra a legfontosabb: az iskolás korosztálynak már becsengettek, vagyis kevés a nyaraló.

 Alghero utcáin

Alghero utcáin a házfalakról egy-egy 100 éves kort megért szardíniai lakos mosolyog vissza ránk 

Kilátás a tengerre a Grotta di Nettuno környékén

Szeretem az utószezon melankolikus hangulatát. Azt a tudatot, hogy a ruháim, amelyeket a hátizsákomba pakoltam, minden bizonnyal utoljára vannak rajtam ebben az évben, aztán eltűnnek a szekrény mélyén. Hogy már csak néhány hét, és elnéptelenedik itt minden. Az a néhány tengerparti étterem és fagylaltárus is bezár fél évre, amelyik eddig még nem tette meg. Mindenki hazamegy, várja a karácsonyt és az első hóesést, január elsejétől pedig a következő nyarat.

1-2. Putzu Idu tengerpartja és felhős égboltja, 3. Nuraghe, vagyis egy Szardínia titokzatos kőtornyai közül, 4. Valahol a sziget mélyén

Már-már giccsel határos kilátás Dorgaliban a teraszunkról

Cala Gonone

Az utolsó tengerparti heverészéssel töltött napunkon az ősz is belopakodott a strandolók közé. A homok fehér volt, a tenger türkizkék, a mozgóárus fekete-afrikaiak között pedig akadt olyan, aki már nem baseball sapkákat és hamisított napszemüvegeket árult, hanem élénk színekben pompázó bélelt kabátokat.

Fehér homok, türkizkék tenger

Costa Rei

Ablakok, Cagliari

Cagliari utcáin